Mindhalálig szonett

Horváth Ödönnek ajánlom

A szonett műfaja sokáig nyugtalanított. Addig semmi baj nem volt, amíg a vele kapcsolatos ismertekre nem kérdeztem rá. Hogy a csudában történhetett, hogy az ókori nagyok nem használták ezt a versformát, ők, akik mindent tudtak, mindent kifejeztek és átgondoltak a világról. A kérdés csak szövevényesedett, amikor feltettem azt a kérdést, mi minden mondható el ebben a formában. A választ roppant tömörnek és egyértelműnek bizonyult: mindent. Ha viszont ez igaz, akkor rejtély kulcsa nem a tartalmi kimeríthetetlenségben, hanem a formai különlegességben, a szigorú formai szabályokban rejlik. Ezt látszott igazolni az az irodalomtörténeti tény, hogy minden kor minden költőembere szakmai próbának tartja a szonettírást, mintha ez lenne a mestermunka. A megoldás számomra a szonettforma világképhordozó szerepének feltételezésével kezdődött, és ezzel is ért véget. Feltételezésem szerint a szonett az archaikus (tehát nem a történelmi) ember ciklikus világképével függ össze oly módon, hogy a szonett az aranymetszésszerű aszimmetrikus szerkezetével és a megszakított rímfonataival – csonkán ugyan – őrzi a körkörösség emlékét.

Feltételezésem szerint azért a reneszánszban alakul ki ez a versforma, mert a modernitás körülményei között mintegy visszaemlékezik az ősi, körkörös világképet. A reneszánsz ugyanis individualista szemléletű, minden mértéke az ember. A ciklikus forma újjáélesztésével erre az archaikus körkörösségre emlékezik vissza az alkotó, ebben képes újra megteremteni nem az emberközpontú, individuális, hanem a közösségi, szükségképpen ciklikusan létező világot. S talán ez ad magyarázatot arra, hogy miért vonzódik minden kor embere ehhez a műformához. Meggyőződésem, hogy a kollektívából, a ciklikusságból kiszakadt, így magára maradt ember kapaszkodása, rögzítettsége történik meg a szonett által, így térhet vissza az egyetemesbe.

Az irodalomtörténet a szonett két alapstruktúráját ismerni: a petrarcai és a shakespeare-i szonettet. Mivel Shakespeare-nél a 14 sor nem oktávára és szextettre tagolódik, hanem egy nagyobb 12 soros ún. bevezetésre valamint a záró, beljebb is szedett, tehát tipográfiailag is megkülönböztetett, epigrammatikus  csattanóra. Ez a sormetszet – a szakirodalom szerint – intellektuálisabbá teszi a szonettet. Az irodalomelmélet tudni véli, hogy a szonett nem tisztán lírai műfaj, mert képes drámai elemeket is magába ötvözni például az által, hogy a dialógust és a  konfliktust a személyen belülre helyezi, a katarzist pedig a zárlatba  foglalja úgy, hogy a megverselt emberi alaphelyzet a mindenkori jelen időbe hozza és az emberi élet egyetemes mozgástörvényei szerint mutatja fel.

A reneszánszban életre kelt új műfajok – a tercina, a szonett, a stanza – tehát az archaikus és a modernitás ütközőzónájában formálódott. A modern ember minden energiájával saját szubjektumát keresi, de nem találja. Mennél  megveszekedettebben vizsgálja önmagát, annál kevésbé érti saját magát egészen odáig, hogy a posztmodern majd kijelenti, a szubjektum nem is létezik. Amíg az ember a transzcendencia visszfényeként fogta fel magát, vagyis a világmindenség részeként, addig tudta, hogy kicsoda. Ma is úgy tudjuk, hogy a személyiség rendkívüli teljesítménye a reneszánsz ember. Állításom szerint, Győry Jánossal egyetértve, ez nem így van. „Az anyagi világ és tudat, értelem és hit, gondolat és érzelem, materiális és erkölcsi érték teljes összhangja csak a középkori kultúra emberében van meg. A reneszánsz embere(…) nem a teljes ember, hanem a megbomlott tudatú és világú ember.” Éppen az elveszített egység pontos tudása teszi képessé rendkívüli teljesítményekre, minden erőfeszítése ennek az egységnek a helyreállítására irányul, a művészetekben.

A szonett versforma inspiráló hatására akad példa. A neves orosz származású nyelvész, Roman Jakobson Mallarmé két szonettjének fordítása kapcsán kezdett el gondolkodni a nyelv és a költészet kérdésein, még pontosabban, a költészet belső törvényszerűségein. A témával kapcsolatban komoly megerősítést jelentett számomra József Attila alábbi poétikai felismerése, miszerint a mű világának minden pontja archimédeszi pont, vagyis a műalkotás legkisebb elemében is műalkotás. Pontos idézésben: ”A mű világának minden pontja archimédeszi pont…a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit.” (JAÖM, III. 92.)

Archimédesz megidézésével a kérdés filozófiai és gondolkodás-módszertani szintre emelkedett. Ugyanis Archimédesz a világot gömbszerűnek tételezte, kerek egésznek, melyen egy pont sem rendelkezik kitüntetett szereppel. Továbbá a körkörös mozgás, a ciklikus rend nem ismeri a fejlődést, a haladást. A gömbön és a körön végtelenül ismételhetők és ismétlődnek (is) a folyamatok. A gömbszerű univerzum centruma az Isten. A múlt és a jövő ebben a rendben nem választható szét, mint ahogy az egyén sem szakítható ki a közösségből. Az ember viszont ezen a körön lineárisan halad, mozgásának irányát egyenesnek látja. Élete egyszeri, érzékelése individuális, számára az idő múlik, előbbre és utóbbra tagolódik.

A költészet – az ember kitüntetett képessége – viszont képes a végest a végtelennel összekötni. Egy határolt műfajon át képes a határtalant magába ölelni. A műalkotás az univerzum mása lesz oly módon, hogy mindegyikében minden pont, minden nyelvi nyelv középpontként tételeződik.

Érdemes megemlíteni, hogy a magyar irodalomtörténetben a felvilágosodás és reformkor hozza  meg  a szonettírási kedvet.  A nagy buzgóságot aztán  Kölcsey szóvá is teszi, jelezve, hogy „ a szonett-Írás után való dühödés nagyon veszedelmes”. Vagyis  Kölcsey nagy szakértelmével, bölcsességével felismeri, hogy a szonett nem csupán versforma, hanem szemlélet is.

Említettem, hogy a szonettforma minden emberi tartalmat elbír. Mégis  különös a kapcsolata a nagy emberi szenvedélyekkel és a tiltott, titkos vágyakkal, ösztönkésztetésekkel, a veszedelmes viszonyokkal. Federico Garcia Lorca 1935-36-ban írt A sötét szerelem szonettjei (Európa Kiadó1988.) valóban sötétek. De szenvedélyek fűtik Petrarca és Shakespeare szonettjeit itt. Mintha ez a szigorú formai kötöttségeket támasztó versforma egyszerre medre és zsilipje lenne a sötét emberinek. Vagyis éppen az ember felszabadítását biztosító reneszánsz termi a legfegyelmezettebb versformát.

Fentebb szó volt arról is, hogy a szonettnek van valami titokzatos kapcsolata az aranymetszéssel, azzal a zavaró aránnyal, amiről csak sejteni merészelték egyesek, hogy az univerzum alapstruktúrája. 

A fentiek alátámasztása és szemléltetése céljából figyelmünket József Attila A kozmosz éneke című szonettkoszorújára vetjük. Lotz János strukturalista nyelvész József Attila A kozmosz éneke szonettkoszorúját egy gyönyörű színpompás virág szerkezetével azonosította. A virág belső köre jól mutatja az ún. mesterszonett fontosságát, minden egyes szonett utolsó sora visszatér a következő szonett első soraként, a tizennegyedik szonett végen az egész szonett visszatér a kiindulási ponthoz, a mesterszonett pedig az alapszonettek kezdősorából áll. A struktúrát alkotó elemek rendje (az ismétlődések, fraktálok, szimmetria, rész egész kapcsolata) önálló struktúraelemzést kívánna.

A szonettkoszorút könnyen minősíthetjük az elme és a képzelet kalandjának, a költői formák kikísérletezésének hetyke játékának, hiszen József Attila 18 éves makói diák ekkor. A költő életében a teljes koszorú nem jelent meg. Az 1939-es első teljes megjelenése tele van hibákkal, elírásokkal, központozási pontatlanságokkal, ritmikai tévesztésekkel. Vadai István, fiatal kutató hívta fel a figyelmemet arra, hogy Lotz János nagyigényű tanulmánya, s rendkívül értékes kiigazító – eredetileg angol nyelven írt – tanulmányának magyar fordítása nem teljes, fontos felismerések matematikai összefüggések – maradtak rejtve az olvasók előtt.

A Lotz-féle virágminta is egyértelművé teszi, hogy a szonettkoszorú szerkezete a körkörösség (jól mutatja a fraktálok és az ismétlések rendszerét) logikájába illeszti a poétikai és a szemantikai kérdéseket.

A tudomány alapfelismerései közé tartozik, hogy két tökéletes idom van, a gömb és a kör, azon az alapon, hogy minden részük hasonló egymáshoz, a szélük egyenlő távolságra van a középponttól, valamint az egyenletes mozgás és a rend állandósága csak ezek esetében tartós.

Meggyőződésem szerint A kozmosz éneke szonettkoszorú a József Attila-i életmű  archimédeszi pontja, mert az egész életmű a szonettkoszorú, szonettfűzér és a szonett műformáival összefogható és értelmezhető. A kozmosz éneke szonettkoszorú a körkörösség megnyilvánítója lesz, a szonettfüzér (Hazám) a linearitásé, míg a  szonettkoszorú eleven fájáról „ lehullott” önálló szonettek pedig a világ rendjéből kihulló magányos individuum élményvilágáé. Geometriai formákkal kifejezve a kör, az egyenes és a pont kiterjedései és irányai mutatják a költő élethelyzetét és életszemléletét.  S mivel ezek a geometriai formák egymás építőelemei, úgy fogom fel az önálló szonettet, mint a másik két geometriai forma, a másik két összetettebb szonettforma alkotórészét.

Mindezek ellenére a Kozmosz szonettkoszorú paradoxonokat rejt el. Az univerzum mozgása József Attilánál is körkörös, ciklikus mozgású, ami azt is jelenti, hogy keletkezik, kiteljesedik, majd megszűnik. A bekövetkezett katasztrófa jelöli ki a nagyra hivatott, önerejében bízó költő feladatát. Ő hivatott arra, hogy újra – és újjáteremtse a világot. De éppen, mert a világ ciklikusan mozog, következik belőle a József Attila-i vállalkozás reményteli reménytelensége. Belehelyezi ugyan magát a ciklikus világrendbe, de ki is emeli magát belőle. Itt még nem tudja, hogy a macska nem foghat egyszerre kint és bent egeret. Úgy lesz a világ része, hogy sem a magyarság, sem a zsidóság, sem a kereszténység, sem a proletáriátus körébe nem tud belehelyezkedni, hiszen csak érinti ezeket a közösségi köröket. A költő a szó szoros értelmében vett érintő, aki az érintkezés pillanatában megéli a véges végtelen és a határolt végtelen ember feletti állapotát. Ez a világteremtő, pontosabban újra – és újjáteremtő szándék szervezi József Attila A Kozmosz éneke című szonettciklusát is. A Juhász Gyulához intézett előszóban leszögezi, ő Krisztusig emelkedik, s hogy örökérvényűt alkot. Ez a szándék egyszerre helyezi bele a verset a messianisztikus történelmi programba, ahol az új ég új föld ígérete az örökletes igazságot tartalmazza. A költő itt még a marxista dialektika bűvkörében élve nem tudja: „A kozmosz harmóniája éppúgy a feszültség révén valósul meg, mint a lanté és az íjé” ( Hérakleisztosz), „ A jó és a rossz nem létezhetnek külön, hanem valamely vegyítés idézi elő a megfelelő állapotot” (Euripidész). S éppen az ebbéli felfogása következtében nem tudja összebékíteni agyában a ciklikusság és a linearitás kapcsolatát. Míg az anyag szintjén tudomásul veszi az örök visszatérés kérdését, vagyis azt, hogy a világ alakulása, folyása (nem fejlődése!), nagy megrázkódtatások árán megy át az egyik állapotból a másikba a teremtő erők és a pusztító erők állandó harca következtében, de mechanikus történelmi ideológiai gondolkodása folytán azt reméli, hogy a társadalom szintjén a pusztító erők értelmes renddé és igazsággá formálhatók az ember által mindörökre. Ami a költőre nézve azt jelenti, hogy heroikus vállalkozással a világot fénnyé, meleggé, széppé tehető. Az univerzális megrázkódtatások elviselése számára csak úgy lehetséges, hogy átveszi Isten teremtő szerepét kiegészítve Krisztus áldozati szerepével: teremt mint Isten, de nem a Semmiből vagy Valamiből, hanem saját magából. A tett képi kifejezése a természetvallásoktól kerül a versbe, a költő teremtőisten (inkább Demiurgosz!) Nappá változik, aki fényként fog lobogni, s éltetni fogja az univerzumot. Így lesz a versben az ének és az éneklő, az atya és a fiú, az élet és a halál egymás inverze, ami szemléletileg skizoid állapotot teremt. Ez abban nyilvánul meg, hogy a vers körkörös formája és a belé tuszakolt társadalmi megváltás között összeférhetetlenséget eredményez, s ami a nyelvi szemléltetés szintjén pedig többek között abban nyilvánul meg, hogy a hasonlat elemei elhagyhatják egymást és önálló életre kelnek a versben (pl. az agyam gépváros, majd a gépváros önállóan működik a versben).

Az életmű ennek a világteremtő, világmegváltó vállalkozás kudarcaként is leírható. A kreátor és a mágus nem „megőszül bánatában”, hanem eszét vesztve vakmerő reményei miatt a sínek alá megy. A tűz metafora is előrevetíti ezt az állapotot kettős természete miatt, éltet és pusztít, de csak éltetni és nem pusztítani, vagy csak pusztítani és nem éltetni, képtelenség. Ugyanakkor a fény is kettőstermészetű: világít és sötétbe von, megmutat és árnyékot vet, s ahogy életre hívja a mohóságot, a hatalomvágyat… minden elsötétül és a körforgás kezdődhet elölről. Éppen ebből az okfejtésből következik, hogy nincs végső harc, hiszen az  ember által érvényesítésre kijelölt történelmi cselekvés felett nagyobb összefüggések és bonyolultabb kombinációk viszonyrendje uralkodik. A kétféle (természeti és isteni) világkép úgy vetítődik egymásra, ahogy az József Attilánál megvalósul:  Jézus és a Nap azonos funkciójú, Jézusnak is a világossággal kell leküzdenie a sötétséget, mint ahogy a lélekfolyamataiban is a sötét erőkkel kell megküzdeni. Ezen a ponton válik érthetővé a revolució eredeti jelentése, ami a körben mozgó, körvonalú mozgást jelentette a bolygók mozgását alapul véve, míg az evolúció az egyenesen és egyenes vonalban mozgó haladást jelezte.  József Attilánál a kettő egyszerre történő érvényesülése illetve érvényesítése a cél: a revolúcióban akarja az evolúciót. Tehát a két egymást feltételező elem itt is egymás ellenére tör.

Így jelez az életmű egészére is a szonettkoszorú. egy halálos gondot: József Attila a van és a nincs, az ég és a föld, a cselekvés és bénultság, a keletkezés és az elmúlás, a feltárulkozás és az elrejtettség határmezsgyéjén áll. Nincs se szintézis, se visszatérés az Egyhez. Marad a modernitás egyénre szabott salto mortáléja. Hiszen amikor alászáll a történelem rejtelmeibe, s hozzálát a magyarság és a proletárok megváltásához, megretten a történelem életre (tetemre) hívott erőitől. A proletárok megváltásakor az anyagba való alászállással a förtelemmel találja szembe magát, ahol a szellem belevész az anyagba, s amikor az ész és az értelem katonái már hadrendben állnak, megjelentek hívatlanul az irracionalitás, az ösztön bakái is.