Az átkelés misztériuma

order Strattera

Képzeljenek maguk elé egy ódon olasz kisvárost, melynek közepén melegvíztől gőzölgő medence várja a kisváros lakóit testük felüdítésére. Ezt a medencét időnként tisztítani kell, akkor leeresztik a vízét, kitakarítják belőle a civilizációs mocskot és tárgyakat, többek között egy rozoga kerékpárt. Éppen folyik a medence tisztítása, amikor váratlanul feltűnik egy meglehetősen hanyagul öltözött, zaklatott, sietősen mozgó férfi, aki „alászállva” az üres medence mélyébe, gyertyát vesz a kezébe, megérinti a medence falát, majd elindul a medence túlsó partja felé. Az átkelés előszörre nem sikerült, visszamegy, megismétli a falérintés és a gyertyagyújtás rítusát, majd újra elindul. A szél ez alkalommal is elfújja a lángot. A férfi harmadszor is próbálkozik. Most már korábbi tapasztalatait figyelembe véve lassan, a gyertyát időnként a kihajtott kabátja mögé rejtve óvatosan lépkedve megérkezik a túlsó partra, de amint eléri a medence falát, összeesik, ráhanyatlik a lépcsőre és meghal.(jelenet Tarkovszkij Nosztalgia című filmjéből való)

De hát miről is van itt szó? Ez a jelenet több mint a hétköznapi élet szokatlan eseményeinek egyike, a létről szóló misztérium tárul fel benne:

A mindenkori ember születésekor csupán biológia lényként érkezik az evilágra, s nő bele emberi és társadalmi viszonyaiba. Aztán valami megtöri ennek a belenövésnek az egyértelműségét és előremutató folyamatát. A paradicsomnak vélt állapotról kiderül, hogy a dolgok sem kívül, sem belül nincsenek rendjén, nincsenek a helyükön. Beáll a krízis, s vele párhuzamosan elkezdődhet az érlelődés, az öntudatra ébredés, az önmagunkhoz megérkezés, a személyiséggé válás kínos, gyötrelmes folyamata, amit a kultúra egyetemes nyelvén misztériumnak nevezünk, s melynek konkrét megnyilvánulása az átkelés volt életünkből egy minőségileg másfajta életbe. Ahogy a magunk elé képzelt jelenetben is történik, ez az átkelés személyre szóló feladat, csak egyedül hajtható végre, csak teljes valónkat érintő eseményként élhető meg. Kerékpárral nem lehet átjutni a másik partra, erre utal a medence mélyén bomló roncs bicikli. Ezt a személyes tettet hivatott kifejezni a gyertya szimbóluma, mivel a gyertya önmaga elégetésével válhat fényé, világossággá. A megtisztulás, a megváltás tehát nem kívülről, és nem a másik embertől, főleg nem a másik tömegembertől, s kiváltképp nem mechanikusan jön, hanem belső önátadásból személyesen valósulhat meg. 

De hát miért van kizárva az üdvözülés élvezéséből a misztériumot átélő, az átkelést végrehajtó?! Azért mert igazából az átkelés után még várna egy feladat a mindenkori átkelő emberre, az, hogy az elért parton új életet kezdjen, immár a felismert fény élményével, átalakult személyével. Az új élet ugyanakkor azt is jelenti, hogy a régi parton megélt élményeiből, az ott megszerzett tapasztalataiból az átmentett értékeket be kellene építenie az új életébe. Ahogy a folyó nem csupán elválaszt, hanem össze is köt, ennek a két funkciónak együtt kellene működnie életünkben is. A képzelt átkelőnk ezt a szétválasztást és összekapcsolást mint létfeladatot nem tudja megoldani, ezért rogyik holtan össze. Az átkelés tehát egy köztes állapot, magunk mögött kell hagyni bizonyos élethelyzetet, gondolkodás- és viselkedésmódot, de a személyiséggé vált énünk nem maradhat izolált, nem élhet incognitóban a folyó túlsó partján sem.

De hát milyen bűnt követett el ez az ember, akinek át kellet kelni a folyó túlpartjára, hogy megtisztulhasson. A bűn, amiből vele együtt nekünk is meg kellene váltódnunk, nem más, mint az univerzális egység szétszabdalása. Ez a hétköznapok szintjén egymás kisajátításában, egymástól való gőgös elfordulásban, a természet, a földanya brutális megalázásában, valamilyen nemes cél nevében végrehajtott nemtelen cselekedeteinkben nyilvánul meg. Ez a bűnösség idézi elő a dialógusképtelenség kínos kínzó állapotát. Márpedig, ha nem tudunk dialógust folytatni saját múltunkkal (személyes, nemzeti, hitbéli), ha a múltunkból kényszerű tárgy és szólam lesz, ha a múltunk elnémul, akkor az emberi személyiség sorvadni kezd, zavart lesz, dadogni kezd, majd megbetegszik. Ha egykori múltunk igazságát nem tudjuk jelenünk részévé tenni, ha az emlékezésünk nem válik erőforrássá, akkor elgyengülünk vagy megkeményedünk. A kontaktushiány belül lelki szenvedéssé válik, kívül pedig az ember elhanyagolt, ápolatlan lesz. Idézzük csak fel a medencén átkelő ember külsejét!

Sajnos, a szétszakítás, szétszakadás következményeként beindult folyamatnak ezzel még nincs vége. Az egészből kimetszett, kilökött, idegennek, bűnösnek, károsnak, kórosnak nyilvánított részeket – úgy érezzük vagy éreztetik velünk – hogy el kell tüntetni, meg kell semmisíteni, mint a kártevőket. Emlékeztetném az olvasót arra, hogy a kártevő a szovjet ideológiai szótárban (Tarkovszkij alkotói időszakában) a mindenkori ellenfélre vonatkozott, akit meg kellett semmisíteni, vagyis eltaposni! Ez volt a sztálini csisztka időszaka, a harmincas évek, amikor az időt szétszakították, a múltat végképp eltöröltnek tekintették, de elszakították a különböző társadalmi osztályokat, a különböző politikai irányzatokat, mint ahogy az egyént a családjától, az egyént önmagától, és mindezt az alattvalónak az államhoz való viszonya helyettesítette – foglalják össze tömören a kor jellemzőit a Tarkovszkij monográfia szerzői: Szilágyi Ákos és Kovács András Bálint. E szégyenletes tettek súlyos emberi fogyatékosságokat hívtak életre. Ha államosítják vagy egyéb rafinált módon kisajátítják embervalónkat, ha ki vagyunk metszve az élet folytonosságából és megszakad az emlékezetünk, akkor az ember nem ismeri a hála és a felelősség érzését, emiatt viszont nem lesz képes önzetlenségre és jócselekedetre. Mindezeken túl egyéb titokzatos veszélyek is leselkednek a személyiségétől megfosztott emberre, ugyanis a bűvészmutatványok káprázatába kerül. Dosztojevszkij bölcsességével élve a titok, a csoda és a tekintély csodamalmába vagy elvarázsolt kastélyába, ahonnét nincs kijárat.

Nem véletlen, hogy a megtisztulás egy éppen tisztítás alatt levő medencében történik. A víz és az élet összetartozik, ezáltal gazdag feladatkörrel rendelkezik, hatásköre is kiterjedt. Például, leoldja a mázat a tárgyakról, a maszkot az emberről. Le lehet vele mosni a különböző szennyes ránk rakodásokat. Megkeresztelkedhetünk általa. Ezen kívül a víz képes kimozdítani, elmozdítani mind a tárgyakat, mind pedig az embert a korábbi helyéről. A kimozdított, kirojtosodott, kiömlött tárgyak így másféle kölcsönhatásba léphetnek.  A víz a többi természeti elemhez hasonlóan erősebb, mint az ember, éppen ezért nem tudja uralma alá hajtani, nem tudja természetét megváltoztatni. A víz átszivárog, beszivárogod, csöpög, és csak esik, csak esik, amikor akar. Áld és átkoz!

Az átkelés misztériuma nehéz örökség. Viszont visszanyerhetjük általa a szeretet képességét, s megadatik általa önmagunk felismerése a természet és a társadalom egységében. Mindezt kegyelmi állapotként, hisz nem azé, aki fut, nem azé, aki akarja.

Ebben az adományban való részesüléshez gyakorta a révész, a kalauz és a vezető segítségével juthatunk. Az utak nem mindig folyón át vezetnek; van, akinek pokolra kell menni; van, akinek földön-vízen kell nagy távokat megtennie; van, akinek zarándoklaton kell részt vennie; vannak, akiknek a társadalmi hierarchián kell le és föl jönniük-menniük; vannak, akik csak bolyonganak, és olyanok is, akik alászállnak önmaguk rejtelmeibe. A kísérő, a kalauz, az átvezető az összekötőkapocs az élet és a halál, a társadalom és a természet, a föld és az ég, jelen és a múlt, a rossz és a jó között. Az ő segítségükkel, példájuk követésével lehet eljutni oda, ahol az ember újjászülethet, feltámadhat az erkölcsi halálból, s a megélt folyamat következtében az egyediségből személyiséggé, hitetlenből hívővé, halottból elevenné, gyűlölködőből szerető emberré válhat. Az átkeléssel önmagunkhoz, önnön sorsunkkal való azonosuláshoz jutunk. A sors tehát nem az ötéves terv időhöz és túlméretezett mennyiségek előállításához kötött feladat, hanem a moira (a szót itt a számunkra személyesen kijelölt életfeladatként használom) felismerése és megtétele. Ebben a létismeretben tehát nem létezik a sorstalanság (Kertész Imre) vagy az elkésés-lekésés degradáló bűne (Ady Endre: Akik mindig elkésnek). Még az ún. külső profán idővel is előfordul, hogy kizökken, vagy megáll, vagy rosszabb esetben befagyasztják, ami a szükségképp idézi elő az ember megdermedését. A sors megélését és az életfeladat teljesítését nem lehet óraműszerűen elvégezni, ugyanis az nem a profán történeti idő része. A kizökkent idő betegségét Hamlet sorsából ismerjük, a megállított és befagyasztott időt saját közelmúltunkból.

A magunk elé idézett átkelés jelenete nem igazán ad felszabadult, megnyugtató érzést, a hozzáfűzött értelmezés sem teszi könnyűvé ezt a nehéz életismeretet. Inkább a felismertetés szigorúságával terhel. Jól lehet, átsugároz valamifajta reményt arra vonatkozóan, hogy a világtörténelemben semmiféle ideológiai présgép és hatalmi gépezet nem volt képes az emberit megszüntetni. A kegyelem pedig bárkinek, bárhol, bármikor megtapasztalhatóvá válhat.

 

Ihletforrás

Tarkovszkij: Nosztalgia című film 1983
Szilágyi Ákos- Kovács András Bálint: Tarkovszkij az orosz filmművészet Stalkere
Medvetánc folyóirat melléklete 1985
A Muravidék Baráti Társaság szellemisége 2013