Vallomások a könyvről… (Bobó jelige)

Másfél éves kisfiú vagyok. Szívesen elárulnám a nevem, de a nagymamám azt mondta, hogy nem lehet, mert akkor befolyásolás alá esnek a felnőtt bírálók.

Az első fotót azért küldöm, hogy mindenki lássa, milyen elmélyülten tudok írni. Különösen a vonalakat szeretem húzogatni, és az a legjobb, amikor az asztalon, a falon, a bútorhuzaton vagy a pólómon is folytathatom ezt a műveletet. A nagymamám viszont azt mondta, hogy ezeknek a jeleknek az értését a felnőttek elfelejtik, s inkább ő jegyzi le az élményeimet. Beleegyeztem.

Épphogy megszülettem, és kívül belül minden rendjén találtatott velem kapcsolatban, a nagymamám elment kedvenc könyvtárába és beíratott. A könyvtárosok némiképp meglepődtek, de ismerve nagyanyám könyvolvasó szenvedélyét, ellátták mindenféle papírral, amik kitöltését követően hivatalos könyvtári olvasó lettem. Amikor megláttam a babaolvasón a sűrű hajú kisfiú képét, azt gondoltam, hogy az rólam készült. Erre a lenti fotót küldöm bizonyítékként, amelyen éppen apukám ölében mélázok reggeli ébredés után.

Nemcsak a nagymamám, hanem az apukám is szeret olvasni és sokszor mesél nekem. Ha kitör rajta a hazafiúi buzgóság, akkor Illyés Gyula népmeséivel szórakoztat. De legszívesebben a vakond történeteit adja elő, remek színészi képességei vannak. Valahogy megtudtam, hogy amikor kisfiú volt, 21 oldalnyi szöveget tudott a kis vakondról, sőt a mesemondó versenyt is ezzel nyerte meg. Azért mégiscsak az a legjobb, amikor saját kitalált történeteit mondja. Egyszer mesélt valami izgalmasat egy pirított orrszarvúról. Azóta is nyugtalanít tragikus sorsa. Az anyukám viszont olyan ügyes, hogy egyszerre két monitoron is tud olvasni. Azt nem mondanám, hogy nagyon vidám ilyenkor. Különösen komor felhők gyülekeznek a homloka körül, amikor a jobb oldali monitoron sok indás karikát lát, amit ő paragrafusnak nevez. Borzasztó unalmas lehet: se kép, se színek… Még az a szerencsém, hogy nem osztja meg velem ezeket az élményeit.

Az én könyveim a lakásban mindenütt megtalálhatók. Már többször elhatároztam rendszerezésüket. Az etető székre szántam az ízes könyveket, amiket szívesen harapdáltam és nyaldostam. A küszöbre a hajtogatós leporellókat, hogy hazaérkezésünkkor egyszerre kinyitódjanak. A vastag lapozgatósakat anya és apa ágyába terveztem, hogy ne szállítsanak olyan hamar vissza a kiságyamba. A könnyen gyűrhető és téphető kiadványokat a saját szobámba szándékoztam becipelni. A tiltott olvasmányok raktárának a kanapé alját szemeltem ki. Már-már neki is láttam a nagy munkának, amikor éppen elérkezett a nagytakarítás ideje. Ordítottam, toporzékolta, de hiába… egy vigaszom azért mégis maradt: még a porszívó csöve se érte el titkos raktáromat, s így a nonfiguratív galacsinjaim biztos helyen vannak.

Én csak nődögéltem-nődögéltem, s elérkezett a pillanat, amikor babaolvasójegyemmel bevonultunk a könyvtárba.

Azért vagyok a nagymamám ölében, mert amikor sikeresen kiszerelt a babakocsiból, állítólag rossz irányba indultam, s a felnőtteket megzavartam elmélyült újságolvasásukban. Így viszont határozottan a gyermekrészleghez értünk. Hát ott mennyi könyv volt! Lelkesen nekiláttam a könyvek pakolásához. Egyszerre kettőt is felfogtam és a kisasztalra tettem. Fordultam még néhányszor, hogy jó sok könyv legyen az asztalom. De lecsúsztak egymásról és a földre potyogtak, mint ahogy én is a székről. Nagyanyám elkezdte jól begyakorolt érintsd a földet-tornagyakorlatát és szorgos hajlongással hol a könyveket rakta vissza az asztalra, hol pedig engem tolt vissza a székre. Ez így ment egészen odáig, amíg fel nem fedeztem az újságos polcot. Azonnal odarohantam, s olyan ügyes voltam, hogy egy határozott mozdulattal egyszerre három újságot is lesöpörtem a polcról. Nagyon szépen szálldostak, pont úgy, mint a tenyészetett galambok a házunk körül. Ezt a műveletet is megismételtük többször. Mami hajlongott, én pedig egyre gyorsabban röptettem a folyóiratokat. Az első felfedező látogatásunknak az vetett véget, hogy az egyik mosolygós könyvtáros néni bekapcsolta a TV-t Tudtam, hogy ezzel vége szakadt a nagy kalandnak, ugyanis a nagymamámnak médiafóbiája van. Azonnal felkapott, s ahogy jöttem, ugyanúgy távoztam. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy mindezek ellenére előbb vagy utóbb mégis vissza fogunk ide térni.

A könyvtár miatt egy cseppet sem bánkódtam, mert otthon is van jó sok könyvem, s otthon legalább nem kell pusmogni. Sőt még az is előfordul, hogy a nagymamám kiereszti a hangját és különböző állatok nyelvén beszél. Ez nagyon mókás, de azért néha aggódom, mert buzgóságában időnként elfelejt levegőt venni, vagy lila árnyaltú lesz a feje. Lehetnek bizonyos elfojtott poétikai hajlamai, mert a legkülönbözőbb helyzetben is ritmusosan és rímelve beszél. Sőt olyan mondókákat is tud, ami együtt jár némi dögönyözéssel, riszi-nyaszizással, csiklandozással. A buci lábfejemtől elragadtatott állapotba kerül, s olyan lelkesen számolja meg a lábujjaimat, mintha játszás közben elveszíthetnék belőlük néhányat.

Egyelőre ezek az én könyvélményeim. Ha még gyarapodnak, azokról is szívesen beszámolok.

Üdvözlettel: Bobó és nagymamája

2011-08-17