Hannah Arendt a történelem játszóterén

Retin-A online

 „Ember vagyok vagy szólót játszó csembaló ?”

 Esterházy

A mozi legkisebb termében öten ültünk. Hannah Arendt-ről szóló filmet vettették. A tehetséges, intelligens filmrendezőnő, von Trotta  - nagy örömömre – nem életrajzi filmet készített, hanem a személyiséggé válás folyamatát mutatta be Hannah Arendt két kiemelt életeseményén keresztül. Az egyik a filozófusnő belső átalakulása a New Yoker tudósítójaként Jeruzsálemben megélt tapasztalatai alapján, a másik pedig Heideggerhez fűződő szellemi és szerelmi viszonya.

Miről is van szó a film elbeszélő szintjén?
1960-ban az izraeli titkosszolgálat elrabolta az Argentínában bujkáló Adolf Eichmannt, aki a II. világháború alatt a zsidók deportálását szervezte meg. A perét Jeruzsálemben tartották, amelyről Hannah Arendt filozófusnő tudósított. Amíg hallgatta az üvegkalitkába (?) zárt náci bűnöst, aki következetesen mindvégig tagadta, hogy bármi köze is lenne a gyilkosságokhoz, az írónő azon töprengett, hogyan lehetséges ez. Majd arra felismerésre jutott, hogy Eichmann valóban szolgálhatta úgy a nácik technikai gépezetét jól beillesztett alkatrészként, hogy ténylegesen nem tudta, mit cselekszik. De a filozófusnő következtetéseiben eljut odáig, hogy mindazok a zsidók, akik követték vagy támogatták a náci utasításokat, szintén bűnrészesek. Sőt felteszi azt a kérdést is, hogy miért tűrték passzívan sorsukat a deportált zsidók, s miért nem vállalták őhozzá hasonlóan legalább a megszökés rizikóját. Mi hiányzott az internáltak tömegéből ehhez?

Hannah Arendt  ezekkel a kimondott és vállalt felismeréseivel olyan szintre jutott, ahová senki nem ment vele. Senki nem reagált felismeréseire, hanem a különböző kényszerű és művi közösségek (nemzet, állam, vallás, ideológia) elvárásainak megfelelően elutasították, meg/kitagadták, megfenyegették. Így tagadja meg izraeli barátja mint Izrael és hitsorsosainak elárulóját; így átkozzák ki; így kerül veszélybe az egyetemi állása; így kapja a náci ribanc bélyeget. (Erre az utóbbi titulusra azért is rászolgált, mert német férje van és német mestere, Heidegger személyében, aki ráadásul náci múltja miatt kötelezően viseli a fasiszta epitaton ornans-t.), így jöhet szóba akár az USA-paradicsomból való kiűzetés, és így lép színre az izraeli nemzetvédelem. Vagyis nem gondolkodni, nem megérteni, nem vállalni a személyes konfrontációt, hanem ítélkezni, különösen  akkor, ha biztonsági és védelmi erővel a hátunk mögött gyakorolhatjuk a többes szám első személyben való felszívódást. Riesman szavait idézhetjük erről a jelenségről: ”Ha a gondolkodás és a nyelv elemei túllépik az érvényben lévő normák elfogadott rendszerét, akkor életbe lép az intolerancia, vagyis ott a legmélyrehatóbb az ellenséges magatartás, ahol a tolerancia alakját ölti. … Ott a kettős igazság tana érvényesül, létezhet költői és metafizikai igazság, de ezek más világa nem vihető át a közéletbe..”

Hannah Arendt a filmen valóban személyiséggé válik, megszabadul a fent felsorolt önként vagy kényszerűségből vállalt kötöttségektől és független szellemi lénnyé válik. Milyen felismerésekkel írja azokat felül a filmkockák tanúsága szerint?
- Minden ember egyszerre diabolikus is és jó is: a mindenkori ember bárhol, bármikor válogatott gonoszságra képes és ennek az ellenkezője is igaz. Rudas Jutka Kulturális intarziák tanulmánykötetében (Muravidék Baráti kör Pilisvörösvár 2012.) így foglalja össze a Hannah Arendt-i felismerést: „ a rossz azért tudja elfoglalni és tönkretenni az egész világot, mert a felszínen nő, mint a gomba…Azért száll szembe, ahogyan mondtam, a gondolkodással/ gondolattal, mert a gondolat a mélységet próbálja elérni, a gyökerekig akar lehatolni, és abban a pillanatban, mikor a rosszat keresi, frusztrálódik, mert a mélységben/ mélyben nem talál semmit. Ez a rossz banalitása… csak a jónak van mélysége, és csak a jó tud teljes lenni.”
- A bűnök elkövetéséhez nélkülözhetetlen az áldozat passzív, elfogadó közreműködése is.
- Nem népeket, hanem személyeket fogadunk el, és őket szeretjük.

buy Plavix online

Éppen mert Hannah Arendt személyiséggé vált, méltó szellemi és szerelmi viszonyt tudott kialakítani Heideggerrel. Ahogy ezt Esterházy fogalmazná: egy szerelmespár több, mint a diktatúra. Hannah nem a párttagot, nem a németet, nem a keresztényt szerette, hanem az ezen messze felülemelkedő szellemi férfiembert.

Margarethe von Trotta filmje nem tökéletes. Elgondolkodhatnék az okokon, többek között azon, hogy mi miatt beszélteti szereplőit időnként többet a kelleténél, s néhol pedig magára hagyja azokat a nézőket, akiknek szükséges lenne néhány eligazító ismeret. Különösen zavaró a film lezárása után elhangzott magyarázó szöveg arról, hogy a filozófusnőt élete végéig foglalkoztatta a gonoszság kérdése. Ez olybá tűnt nekem, mintha egy középkori festmény alakjainak szájából kilógó papírcéduláról olvasnánk le az amúgy megfesthetetlen, (megfilmesíthetetlen) gondolataikat. Nem látom tisztán a rendezőnő azon szándékát sem, hogy miért emelt be a játékfilmbe archív felvételeket részben a jeruzsálemi bírósági tárgyalásokról, részben az előadó Heideggerről. Mint ahogy azt sem, hogy bátorságának mi szab határt, és mi állítja le a filmbéli alaphelyzetből adódó további kérdésekkel való szembenézésről. Ez a film nem a tényszerűsége, hanem éppen a tényszerűséget meghaladó művészisége, tehát afelettisége miatt fontos. A film indirekt módon, a képiség nyelvén szigorúan fogalmaz. A kalitka, melybe körbekerítették és közszemlére bocsátották a bűnöst, olyan, mint egy civilizált gettó; a tárgyalás első pillanattól fogva nem hagy kétséget afelől, hogy Eichmann-t kivégzik, a kollektív sérelem megtorlásának semmi sem vethet gátat; a per lejátszása ugyanakkor kíméletlenül felhasználja kelékként a tanúk eleven szenvedését; az utcán katonalányokat látunk egyenruhában, az erő és az egység szinonimákká válnak, mindkettő a többségből jön; a nemzetvédelem az ember legszemélyesebb érzését pl. a barátságot felhasználja céljaira; a családok szaporasága nemzeti feladatként jelenik meg. Az amerikai  és az izraeli demokrácia és a sajtószabadság hasonló képet mutat, mintha a film Tocqueville  alábbi passzusát ( 1835!) szemléltetné:
„Nem ismerek országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igazi véleményszabadság, mint Amerikában”
„ …szabadon gondolkodhatsz másképpen, mint én: életed, vagyonod, mindened megmarad, de ettől a pillanattól fogva idegen vagy közöttünk.”.

Mi történik azzal a nézővel, akit tartósan gyötrik a filmes gondok? Folytatja elmélkedését imigyen:

1. Ha Hannah Arendt-t mélyen érdekelte az emberi lélek sötétsége, akkor Dosztojevszkij életművéből sok mindent megérthetett volna, különösen a szellemi dimenzióit elvesztett ember szürke és fekete természetét. Az Ördögöket, akik el nem évült sátáni módszertannal forgatják fel az egész világot, vagy azokat a Karamazovokat (szó szerint a feketére festett fivéreket apjukkal együtt), akik semmi áron nem hajlandók lemondani sem a testi, sem az érzelmi, sem a szellemi rabságukról. A nagy Inkvizítort, aki azt veti Jézus szemére, hogy a mindenkori hatalomnak kell biztosítani ( Jézus helyett) az olyan alávaló emberi szükségletet, mint a tekintély, titok és csoda, mert hogy az ember nem alkalmas megváltásra, mivel nagyon szeret rabságban élni.

2. Azok a kérdések, amik Hannah Arendt-t foglalkoztatták, ott van Riesmann Magányos tömegében (1950!); Marcuse Egydimenziós emberében (1964!) Burgess-Kubrick Mechanikus narancsában (1962!-1971!). Mind-mind ugyanarról beszélnek, arról, amit kristálytisztán kiolvashattunk már Shakespeare életművéből is, így akár a Hamletjéből, egészen pontosan valamennyi szereplő, de különösen a két wittenbergi barátja sorsából. Ez utóbbiakat a drámaíró sípoknak és szivacsoknak nevezte, mert a sors bármit eljátszhatott rajtuk, vagy akiken az élet csak úgy átfolyt. Nem véletlen, hogy Stoppard a kérdést újra felvetette és átgondolta a Rosencrantz and Guildenstern Are Dead  című filmjében. (1966!). Ezek azok a hatvanas évek, ez az a szellemi miliő, amelyben Hannah Arendt  emberré válik, s amikor a történelmi igazságszolgáltatás halálos ítélettel kívánja megsemmisíteni a sípok, a szivacsok és a mechanikus narancsok örökkön örökké létezését.

3. A téma – az emberi gonosz, a személyiség eltűnése és eltüntetése, a történelmi tükörjátékok- megértése egy kelet-európainak egyszerre könnyebb s ugyanakkor nehezebb is. Könnyebb, mert az egymásba csúsztatott történelmi állapotok, az egymásra torlódott emberi életek az emberi gonoszságot leplezetlenebbül hozták és hozzák felszínre, mint a civilizáltabb nyugaton, vagy az álmok birodalmában, az USA-ban.  Az acsarkodó népek számára megoldásként, álomként jelent meg az a jóléti társadalom, melyről Marcuse már a hatvanas évek elején megrendítő kiábrándultsággal szólt. Ugyan többségük nem ismeri a nemzeti és a kommunista diktatúrát, a személyi függést egy központosított politikai hatalomtól, de Marcuse nem kevesebbet állít, mint hogy a technikai és az adminisztratív racionalitással szintén meg lehet vonni az emberektől a szabadságot, ahogy ezt a filmen is láthattuk. A folyamat bonyolultságáról és hamisságáról a következőket állítja: „A kultúra területén az új technikai totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett, s a személyes függést  a dolgok objektív, technikai rendjétől való függésre váltja fel; s ebben a világban az agymosás és a vérfürdők tapasztalati  megférnek annak  tudomásul vételével. A totális anyagi és szellemi gépezet működtetése következtében az egyén képtelen rá, hogy meglássa azokat, akik működtetik, mint ahogy nem látja az áldozatokat sem, akik megfizetnek érte. .. A védelem és a biztonság jelentős értékek a szellemi és az államháztartásban”. Ezeket  a megállapításokat akár a film summázataként is felfoghatjuk.

Marcuse bátorkodik olyan paradoxonokkal előállni, mint: „Az antifasiszta hatalmak, amelyek leverték a fasizmust a csatatereken, learatják a náci tudósok, tábornokok, mérnökök eredményeit.” vagy „Az urak szabad választása nem küszöböli ki az urakat vagy a szolgákat.”

Az, hogy a jólét- s annak kicsinyített mása Magyarországon milyen farkasvakságot idézett elő, Esterházy frappánsan így jelzi Brenner Nándor festészete kapcsán: Brenneré a kádárkorszak, az emberarcú szar, a rendezett hétvégi kistelkekkel, műanyag törpével: a nyugalom paródiája.

4. Hannah Arendt leghíresebb műve A totalitarizmus gyökerei, melyben a totalitárius diktatúrák jellemzőit és eredetét elemzi. Arra a következtetésre jut: hogy a náci Németország és a kommunista Szovjetunió éppen mert totalitárius diktatúrák, azonosak. Kár, hogy a filozófusnő nem olvasott József Attilát, micsoda beszélgetés kerekedett volna a fasiszta kommunizmus meséjéről! Viszont, ha ezt az azonosságot nem csupán metaforaként értelmezzük, súlyos kérdések sorjáznak: pl. ki fog ítélkezni a kommunizmus bűnösei felett, akik az osztályellenségnek egészen pontosan féregnek! (ez nem biológiai szakterminus!) minősített népeket, osztályokat, személyeket vagoníroztak be, hogy átnevelő,- munka – vagy haláltáborba küldjék őket.

5. Elgondolkodtató kérdés az is, hogy miért éppen a nők lesznek azok, akiknek a szeme ezeket a mélysötét emberi viszonyokat átlátják és vállalják kimondásukat, mint például Sofi Oksanen, Herta Müller, Rakovszky Zsuzsa, von Trotta és mások. Lehet, hogy beigazolódik Madách jóslata, hogy ők lennének azok, aki a szerelem és a költészet glóriájával valóban képesek lesznek a halálgödröket átugrani? S a férfivilág követelőző, agresszív, versenyorientált, racionális, analitikus világát az olyan női értékek világával egészíti ki, mint védelmező, fogékony, kooperatív, intuitív, szintézisre hajló alapsajátosságok. „ S ha tettdús életed/ zajában elnémul az égi szó/ e gyönge nő tisztább lelkülete/ az érdekek mocskától távolabb/ meghallja azt, és szíverén keresztül/ költészetté fog és dallá szűrödni.”

6. A XX. századi természettudományos felismerések  (Heisenbergi határozatlansági relációk, Gödel-tétel) nézőpontjából különösen kétesnek bizonyul a fekete-fehér, bűnös-ártatlan, igazságos-igazságtalan megváltoztathatatlannak feltűntetett szembeállítás, de hivatkozhatnék ősi bölcseleti felismerésekre is, mint például a Változások könyvére, melyeknek a gondolkodás paradigmáivá kellett volna válniuk. A tekintélyérveket ezúttal is Esterházytól kölcsönöztem. (Ő úgy mondaná: másoltam át.)
„ Ha valaki csak svájci, csak magyar, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia csupán. Egy (1) valaminek lenni veszélyes.”
„ Ha tehát egy rendszerben mindent meg tudunk mondani, minden állításról el tudjuk dönteni, hogy hamis-e vagy igaz, akkor ott valami nincs rendben, ott valami baj van, az a rendszer ’hazugságon’ nyugszik. A nem-tudás, ennek szükségszerűsége mint valami megbízhatóság sine qua nonja. Nem mélyen szép dolog ez? Hirtelen Gödel látszik a jövő afféle paradigmatikus figurájának. Ez a vidáman belátott korlátosság, egy korlátosság, ami talán nem is korlátoz, hanem felszabadít. „
„ …de azt ne tessék (ne lehessen) gondolni, hogy az egyik oldalon volnának a jók, a másikon a rosszak, Szent István országa kontra Kun Béláé.” Göncz László, lendvai író Pro Pannonia kiadónál megjelent Kálvária című regénye nemcsak erre bizonyíték, hanem arra is, hogy  a vészterhes történelmi időszakban milyen átalakulásra képes az ember. Így lesz ”ember” az ízig-vérig nyilasnak mutatkozó magyar csendőr, a koncentrációs táborban az SS hadnagy, a szlovén kommunistának látszó Olga stb. Ennek a célzatos perspektívának a megrajzolása mintegy illusztrálja Hannah Arendt gondolatait a jó mélységéről és a rossz felszíni erejéről.

A cikk szerzője  is úgy tudja, hogy minden emberi tapasztalat nekünk szól. Von Trotta filmje sem hagy kétséget efelől, s bennem ráadásul azt a reményt is kelti, hogy a második világháború lassú iszonyattal bár, de mintha a vége felé közeledne.

No comments yet.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!