V.V.Rozanov A kereszténység helye a történelemben (1890)

Valamennyi tudomány közül, amely az emberrel foglakozik, elsősorban a történelem a legáltalánosabb és a legegyetemesebb. A vallás, a jog, a művészet, az erkölcs a többi tudomány nézőpontjából nézve különálló és elszigetelt; a történelem viszont az emberi tevékenység mindezen szféráit eleven kapcsolatukban tanulmányozza. E különbség oka világos. Az olyan tudományok, mint például a jog vagy a morál, vizsgálatuk tárgyát időperspektíva nélkül kutatják, a történelem viszont igyekszik mindezek keletkezésére és változására rávilágítani, minek következtében – szinte akarattalanul is –  a morál, a jog illetve a hasonló tudományok közös gyökerét vizsgálja, vagyis magát az emberi alkotóerőt. Ebben tárul fel mindazon tudományok mély egysége, amelyek a különböző tudományágakban kész és lezárt módon olyannyira különállónak és önmagukba zártnak tűnnek.

A történelem a tárgyhoz való sajátos viszonyulásának köszönhetően képes megoldani azokat a kérdéseket, melyekre hiába keresnénk a választ a többi tudományban. Rámutatva az emberi alkotóerő különböző szférái közötti genetikus kapcsolatra, azt mondhatjuk, hogy a történelem közöttük az összekötő kapocs, s ha ezt az összefüggést figyeljük a múltban, akkor meglehető pontossággal meghatározhatjuk ezt a kölcsönös összefüggést a jövőre nézve is. Pont úgy, mint az a geométer, aki egy régi kéziraton egy befejezetlen idomot talál. Ha figyeli a megkezdett vonal irányát és jellegzetességét, akkor ésszerűen tudja folytatni és befejezni a megkezdett alakzatot. Hasonlóan a történész is, ha követi az ember alkotó energiáinak múltbéli irányát, akkor rájöhet a jövőbeni folytatására, és felismerheti az ún. történelmi szándékot.

Ez valamennyi közül a legfontosabb tudás, mert ez teszi lehetővé a tudatos élet lehetőségét. Tudatosan élni annyit jelent, hogy életünknek célja van, ha nem is közeli. Öntudatlanul élni viszont azt jeleni, hogy tevékenységünk oka ismeretlen és idegen számunkra. Természetesen csak akkor bízhatunk erősen céljaink helyességében, ha azok iránya egybeesik az amúgy már láthatatlan, de a világtörténelemben kétségkívül meglévő folyamatokkal.

 I.

Két jeles törzs van, mely kétségtelen szerepet játszik a világtörténelemben – az árja és a szemita. Ha ennek a két törzsnek a karakterét vizsgáljuk létezésük egész folyamatán, akkor meglep bennünket az a nagy eltérés, ami mindig és mindenben megmutatkozik közöttük. Azok a törzsek – melyek kései ága vagyunk mi is – létezésük kezdetén a világosság törzsének, arioi-nak nevezték magukat. Ezzel a névvel öntudatlanul is megnevezték azt a karaktervonásukat, mely bevésődött egész történelmükbe. Mindenütt, ahol felleljük őket, a Gangesztől a Mississzippiig, az ősi Védáktól napjainkig, életörömmel telítettek, akik szeretik a természetet, meghajolnak a szépsége előtt. Nem figyelnek a távoli jövőre, minden lelki erejüket a jelennek adják. Lehetetlen felsorolni mindazt a tevékenységet, mellyel foglalkoztak, s ha a történelmük végtelenül gazdag eseményekben, s végtelenül változatos, az az árja lélek rendkívüli sajátosságainak köszönhető. De hát mik is ezek a sajátosságok? Hogyan lehet kifejezni, leírni ennek a lelki sajátosságnak a tartamát, ami magyarázatot ad az árja történelem és élet minden különösségére?

Az objektivítás – az a fogalom, mely mindennek a sajátos lelkitartamnak a meghatározója. Az ész, az érzelem és az akarat – valamennyi lelki erő – az árjáknál a külsőre irányul, a kívülről érkező benyomások fogadására. Ez az a sajátosság, ami szükségképpen elvezetett mindannak a megteremtéséhez, ami történelmükben, életükben megtalálható. A kifelé irányuló értelem nem is fejezhetné ki másképpen tevékenységét, mint a természet megfigyelésével és a természetről való gondolkodással, nevezetesen azzal, ami a tudomány és a filozófia lényege, s amit minden árjanépnél kétségkívül megtalálunk. Azt a tapasztalásra és a megfigyelésre épülő vonást, ami mindenekelőtt a tudománynak és a filozófiának a sajátossága, hajlamosak vagyunk az árják szükségszerű és örök vonásuknak tartani, mint a megismerés tárgyától való függést, jól lehet ez a sajátosság az árja lélek szubjektív tulajdonságaitól függ. S ha nehéz megértenünk ezt, s ha elutasítjuk tudományunk helyhez, időhöz kötöttségét, az azt igazolja, hogy milyen erőtlenek vagyunk természetünk felülmúlására, s mindannak a felülmúlására, ami különös és részleges benne. Ugyanez a külsőre irányuló érzés hívta életre a művészetet, mint a külvilág újrateremtésének szándékát. Arisztotelész, aki elsőként határozta meg saját reflektált gondolkodásával azt, amit az emberek definíció nélkül, öntudatlanul és akaratlanul is már korábban tudtak, hogy a művészet – utánzás; s ebben a meghatározásban – öntudatlanul – de megnevezte az árja lélek legalapvetőbb vonását, amiről most beszélünk. Utánozni csak azt lehet, amit szeretünk, ami érdekel bennünket. Utánozni a kellemetlent, az idegent senkinek sincs szándékában, mivel az ilyen utánzás teljes folyamata semmiféle megelégedéssel nem jár. Az, hogy az árja művészet olyan magas fokra jutott, s hogy ugyanazt igyekeztek visszaadni úgy a képek vonalaiban, mind szobrok kontúrjában és a poémák szavaiban – mindez az életörömükből, a természetszeretetükből, általánosságban fogalmazva az őket körülvevő, s számukra oly jellegzetes világ szeretetéből fakadt. Végső soron ez a kifelé irányuló akarat abban a törekvésben nyilvánult meg, hogy ezt a külsőt alárendeljék maguknak, s hogy szabályozzák a külvilággal való viszonyukat. Itt a magyarázata az árja történelem harmadik sajátosságának, nevezetesen annak, hogy mindenütt, ahol megjelentek, létrehozták az államot és megalkották a jogot. Az állam az, amiben kifejeződik az egyik népnek a többi, számára idegen néphez való viszonya, s melyben meghatározza magát elkülönülve a többi néptől; a jog az, amiben az egyik embernek a többi, számára idegen emberhez való viszonya határozódik meg. Mindkettő, éppen, mert kifelé irányultságból fakad, objektív jellegű. Ebből, az akarat kifelé irányultságából következik, hogy a tudomány segítségével rendelték alá maguknak a természetet. Arisztotelész nagy ellenfele Bacon Verulami ebben az alárendelési szándékban jelöli ki a természetfilozófia célját, rámutatva ezzel az árja karakternek ugyanarra a vonására, amit a görög filozófus a saját művészet meghatározásában kifejezett. Nem áll módunkban a történelem finomabb vonásainak megrajzolása, csupán ezeket az elnagyolt, közismert tényeket észrevételezzük. A tudomány, a művészet és az állam – az  árja teremtőerő három fontos alkotása – amiben megnyilvánul az árja lélek nagysága, s melyek fokozatos alakulásában zajlott az árja népek történelme. Ahogy az ok és okozat viszonyulnak egymáshoz, úgy viszonyulnak ezek a lelki tulajdonságok objektív alkatukhoz.

Most rátérhetünk a sémi népek lelkialkatának vizsgálatára a történelmükkel kapcsolatban.  A szubjektivitás az, ami a sémi népek lelkialkatának alapvonása, s ami éppen az árja karakter és az árja irányultság ellenkezője. A szemiták soha nem tekintettek érdeklődéssel a környező világra, náluk soha nem jött létre tudomány. Az a magas elismerés, ami az arab kultúrát kísérte a középkorban, és sokáig újdonságként hatott, a legújabb ismereteink alapján tévesnek bizonyult. Ők mindenben vagy folytatók, vagy kommentátorok voltak, de sohase és semmiben sem újítók és teremtők. Az orvostudomány tanulmányozása csak akkor kezdődött náluk, amikor Al-Menszur kalifa Bagdadba, az udvarába hivatott szíriai orvosokat, majd ezeknek az orvosoknak a hatására, akik természetesen gyakorlati elvárásokat elégítettek ki, kezdték maguk is tanulmányozni az orvoslást, de nem jutottak tovább Hippokratész és Galénosz fordításánál és kommentálásánál. Mindaz, amit az asztronómiában elértek, nem több néhány eszköz felfedezésénél, s a göröghöz képest némiképp árnyaltabb és több megfigyelésnél; de itt is olyan talajon mozogtak, melyet már korábban megműveltek, és ők semmiféle új gondolattal nem termékenyítették meg. Hosszú időn át nekik tulajdonítottuk az algebra felfedezését, de ma már tudjuk, hogy ennek a tudománynak az alapelemei már korábban megvoltak az árja hinduknál; az egyenletek, a haladványok meghatározása, sőt a sorozatok összegezése – vagyis mindaz, amit elemi algebrának nevezünk – a Gangesz partján már korábban ismerték, mint ahogy az arabok szellemi energiájukat  ebbe a tudományba fektették volna, és kialakították volna azokat  fogalmakat, melyeket napjainkban használunk. S végül a filozófiában, melyben hosszú időn át szintén nagy tiszteletnek örvendtek, nem jutottak tovább Arisztotelész s részben Platón elsajátításánál és magyarázatánál. Alf-Arabi, a „második metafizikus”, ahogy kortársai nevezték, büszkén jelentette ki magáról, hogy 40-szer olvasta Arisztotelész Fizikáját, s 200-szor a Retorikáját. Averroës, akiről olyan tisztelettel emlékezik meg Dante az Isteni színjátékban, a középkorban a nagy kommentátor gúnynévvel illették. Arisztotelész magyarázza a természetet, Averroës pedig Arisztotelészt – mondták róla nagy elismeréssel az arabok. De mindaz, amire büszkék az arab tudósok, s amiért tisztelték őket a többi népek, az tulajdonképpen nem más, mint az újítás és az alkotói kezdeményezés hiánya. Ha az arabokról most rátérünk a zsidókra, akkor az ókorban náluk semmiféle tudományos gondolatra nem lelünk. Az újkorban mutatkozik náluk némi tudományos képesség, de itt is nyilvánvaló, hogy nem kezdeményezői és teremtői az új gondolatoknak. Ők csupán az európai gondolkodást elvonttá és véglegesen absztrakttá tették. Ahogy ez Spinoza hatásában nyilvánult meg a XVII. században, vagy David Ricardoéban jelen századunkban a politikai gazdaságtan területén. Ebben az elvont gondolkodásban, ebben a megfigyeléstől és a tapasztalástól való undorodásban rejlik a szubjektivitásnak az a sajátossága, ami a belső szemlélődésben és nem a külvilág megfigyelésében nyilvánul meg, s ami mindenben jellemző rájuk. Nem ismerik a művészet derűs világát, s így nem ismerik azt az érzést, amivel a görög művészek a természetet újrateremtették egy szoborban vagy egy képben, és ahogy örültek az alkotásuknak. Valamennyi művészet közül a zsidóknál a zene és a líra virágzott a kezdeti időktől. De éppen ez a két művészeti ág a legszubjektívebb, amelyekre nem is illik Arisztotelész művészet meghatározása, miszerint a művészet utánzás. Ha bármelyik szemita határozta volna meg a művészetet, minden bizonnyal azt mondta volna, hogy a művészet az emberi lélek belső világának tükrözése. S amennyire idegen a szemitáknak az, ami közel áll és ismert az árjáknak, az árjáktól éppoly idegen az, ami közel áll a szemitákhoz. A szemitáknál egyáltalán nem fejlődött ki a szobrászat és a festészet, melyek alapjai nagyvonalakban már megvoltak a történelem előtti időkben Európában. A ma már kihalt állatok kiásott csontjain állatalakok és vadászjelentek vannak karcolva. Az építészet területén még Salamon templomát sem a zsidók építették fel, hanem a jövevény, idegen művészek. (lábjegyzet 1. Azt, hogy a főniciaiak a semi népekhez tartoznak, egyes tudósok megerősítik, mások viszont tagadják. Mégha el is fogadjuk, hogy semiták, akkor is jellemző, hogy a két semi nép közül az, amelyik fel akarja építeni a templomot, egy idegen néphez fordul segítségért, ahhoz, amely a tenger mellett élve s a kereskedelem fejlődésében és a hajóépítésben szerzett tapasztalatai következtében némi rátermettséget mutatott a nagy épületek létrehozására.)  A szemitáknak ez a jellegzetes gyengesége az ábrázoló művészetben ugyanabból adódik, mint amit a képszerű és ábrázoló irodalmukban is nyomon követhető. Olyan eposzokat, melyekben mint a tengerben a felhők úgy tükröződik az emberi élet összetett világa, ahogy a hinduk Mahabharáta és Ramajána eposzában, vagy Homérosz rapszódiáiban, vagy a skandinávok Eddájában vagy a mi bilináinkban megjelenik – a szemiták nem ismernek. A vallási és a történelmi szövegeiken túl nincsenek hagyományaik, mitológiájuk, nincsenek visszaemlékezéseik. Mindez meglephet bennünket; mintha ezek a népek nem ismernék sem a gyerekkort, sem a hősi ifjúkort, hanem mindig olyanok lennének, ahogy ma látjuk őket: örök felnőtteknek, akik nem növekszenek, nem öregszenek. Ha most a művészetekről és a tudományról rátérünk a politikai életre, ugyanazt a szubjektivitást észlelhetjük. Ahogy lelkük szubjektív beállítottságából következően hűvösek a természeti szépséggel kapcsolatban, nem gyönyörködnek benne, ugyanezen oknál fogva részvéttelenek a környezetükben élő emberek iránt. Letelepedtek ugyan más népek közé, s megtették, amit elvártak tőlük, de soha nem vállalták az irányítás és a szervezés kötelességét. Azokat a helyeket, melyeket közismerten államoknak nevezünk – mint Türosz, Szidon, Karthago és Judea – ezek inkább hatalmas kereskedelmi központok vagy egy-egy törzs települései voltak. Íme az állam jellegzetes kifejezése, mely írva van a Bibliában, s amit mint árja fogalmat oly helytelenül alkalmazunk az idegen törzsekre: „ és elment az öt férfiú és Laisba jutott, és látták a népet, mely benne volt, hogy minden félelem nélkül lakik, a Sidonbeliek szokása szerint él csendesen és bátorságosan, és nincs senki, ki őket bántaná az országban, vagy úr volna felettük.” (Bírák könyve 7. rész Károly fordítása) Ez a különös nép szervezettség és hatalom nélkül olyan, amit nehéz elképzelnünk, s amilyennel sehol nem találkozunk az árja történelemben. A sémi népek részvétele a történelem politikai mozgalmaiban az őket környező árja államok politikai mozgalmainak okán történt.

 II.

Az eddigiekben körvonalaztuk az árják és szemiták karakterét, ahogy a történelmük mutatja őket szellemi, művészi és politika létükkel kapcsolatban, de nem érintettük még életük vallásos oldalát. Éppen ezért most erre összpontosítjuk figyelmünket.

Az első kérdés, mely itt természetszerűleg felvetődik, az az, hogy a föld valamennyi népe közül miért éppen a sémi népek, nevezetesen a zsidók kapták a Kinyilatkoztatást? S miért fosztatott meg ettől a többi nép?

Ha belegondolunk mélyebben abba a sajátosságukba, amit fentebb már leírtunk a lelkialkatukkal kapcsolatban, akkor már közel kerültünk ennek a fontos és érdekes problémának a megoldásához. Mivel nem szándékozunk kilépni a történelem keretei közül, nem adhatunk teljes bizonyításokat, csupán leszögezünk valami fontos és komoly kitételt, ami gondolkodásunknak és meggyőződésünknek alapját képezi: hogy az emberi lélek nem a szerves természet produktuma, de nem is egyedül lévő a világegyetemben. Nem csupán vallásos, hanem tudományos szempontból is fontos elismerni, hogy bennünk van a teremtett világ alkotójának lelke, s ezzel a lélekkel élünk, ez minden jó forrása, amit magunkban érzünk, s aminek kioltódása okozza mindazt a sötétséget, ami a történelemben és az életben ismerünk. Nos, ha ebből a szempontból nézünk az árjákra és a szemitákra, megérthetjük, hogy miért nem az előbbieket, hanem az utóbbiakat jelölték ki a Kinyilatkozásra. Az árják lelkialkata szüntelenül a külvilágra irányult, a fizikai természetre, vagyis mindarra, amit az életben és a történelemben szépnek találunk: a tudományra, a művészetre, az államra. De mindez csupán számunkra szép, egy magasabb nézőpontból mindezek valójában az emberi lélek torzítását és elcsúfítását jelentik. A környező világ, mint egy tükör, amihez az ember odafordul, a csodálatos létezők miriádjait mutatja, de ha megértjük, hogy ami benne tükröződik, az csupán az istenség lelke és képe, akkor minden nehézség nélkül beláthatjuk, hogy a látható tükröződése nem méltó a teremtő számára, mert elfedi és megszentségteleníti őt. És ebben van a rejtély megoldása. A szemiták szelleme, mely mindig önmagukba befelé irányult, mely nem érzékelte a természetet és elfordult az élettől, egyedülállóan őrizte meg tisztaságát a történelemben, és soha nem szűnt meg az Istenség lehelete lenni. Semmiféle gondolat, semmiféle vágy nem örvendeztette, csak az istenség, ami örök és csillapíthatatlan vágyódásának tárgya volt. „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád, oh Isten.” (42.zsoltár Károly fordításában) Ez a isten utáni vágy örök a szemitákban, különösen a zsidókban, s amit Szent Ágoston oly szépen fejezett ki, amikor nem lelte nyugalmát az emberi bölcsességben, s amikor a kereszténységhez fordult: „Uram, te aki magad számára teremtettél minket, és a mi lelkünk nem talál nyugalmat, csak Tebenned.” Mintegy erre az állandó keresésre, mintegy ennek az olthatatlan vágynak a kielégülésére kapták kizárólagosan a zsidók a Kinyilatkoztatást. A történelemben egyedül ők keresték az istenséget, s egyedül ők voltak képesek annak befogására, hogy a lélek nem homályosulhat el a földi gondolatoktól és gondoktól, amibe oly határtalanul merült el az árja lélek.

A két törzsnek a Kinyilatkoztatáshoz való eltérő viszonyát, melyet fentebb kívántunk bemutatni, plasztikusan szemlélteti Grau, német tudós a biblia szavaival és alakjaival élve, ahol a zsidó nép gyakorta isten választott menyasszonyaként szerepel, és aki ezt mondja: „Ha a semi és az árja népet mint isten választott menyasszonyát képzeljük el, akik közül az istennek egyet kell választania a szent szerelemben kötött szövetségre, akkor természetesen az árja menyasszony sok olyan kiválósággal dicsekedhet, amivel a semi nem rendelkezik. Az árja hivatkozhat szépségére és gazdagságára, amivel a föld feletti uralma során tett szert; hivatkozhat pazar fantáziájára, ami megnyilvánul valamennyi művészetében, s eszességére szintúgy, mint a világ dolgaira vonatkozó komoly ismereteire. Sőt, mint férfias szűz bízva saját erejében elégedettséget és életcélt találhat önmagában. Mindezzel a másik szűz nem rendelkezik. Úgy áll az istenség előtt, mint egy kisemmizett, szegény, dísztelen lány. De van valamije, ami viszont amannak nincs. A szíve, telve az istenség iránti, az üdvözítője iránti, élete teremtője iránti olthatatlan és kimeríthetetlen szeretettel, ami nem érdeklődik sem az ég, sem a föld dolgai iránt, ha birtokolja Istent, s aki eltűri, hogy testét, lelkét, tönkretegyék, csakhogy szelleme azonosulhasson vele. Egy valamije van ennek a csúnya menyasszonynak, az alázatos hite, melynek erejével azt kívánja, hogy neki önmagában semmije ne legyen, csak az, amit a másikban birtokolhat. Nem kér semmiféle elégedettséget a világban, hiszen egyedül az istenhez kötődik, s minden kétséget kizárva egyedül benne bízik. Ilyen lelkületként idéződhet fel bennünk az Istenanya alakja, akinek semmije sincs alázatos hitén, tiszta és ártatlan lelkén kívül, s aki ezt mondja az Úr angyalának: „Imhol az úr szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint. (Luk. I. 38.)

A zsidó nép féltékenyen őrizte a rábízott kincset. Fogalmazhatunk úgy is, hogy mennél inkább szerette az istent, annál kevésbé szerette az embereket. Az a gondolat, hogy istenben minden földi nép a saját atyját tisztelt, aki éppoly könyörületes volt a megtévedtekkel, mint a hívőkkel, hogy egyaránt aggódott mindenkiért, s hogy üdvösségükért fáradozott, ez a gondolat teljesen idegen volt a zsidóktól. A Bibliából hozhatunk több olyan példát, mely a választott nép megdöbbentő zártságát mutatja, mint ahogy arra is, hogy nem szándékoztak egyetlen néppel sem megosztani a Kinyilatkozást, ami nekik adatott. Ahogy ezt jól bizonyítja Szichém város teljes férfilakosságának kiirtása azt követően, hogy már megtörtént körülmetélésük. De hozhatunk más példákat is a zsidók szemléletére, ahogy a többi népet önszemléletük alapján és istenükhöz való viszonyukban tekintették. Ami azért is figyelemfelkeltő, mert megnyilvánul a zsidók egyik kiválóságának szavaiban, amikor megalázástatásában és szenvedésében éppen meg kellett volna lágyítania népe szívét. Ezsdrás próféciáinak harmadik könyvében ezt írja: „A mi városunk lerombolását követő harmincadik évben én, Szalatiél, akit Ezsdrásnak is hívnak, Babilonban voltam. Nyugtalanság vett rajtam erőt, ahogy ágyamban feküdtem, és gondolataim felbugyogtak szívemben”. Felidéződött benne népe keserű sorsa, kiválasztottsága, Dávidban és Salamonban megnyilvánuló dicsősége és a jelenlegi megaláztatása. Zúgolódik, és ezt mondja az Istennek: „Ellenséged kezébe adtad népedet. Vajon Babilon lakosainak tettei jobbak? Ezért szerezhetett hatalmat Sion felett? Babilonban is vétkeznek, sőt megtagadták az igaz isten nevét, amit a zsidó nép a legnagyobb erkölcsi romlásában se tett, ugyanakkor közülük néhányan felemelkedtek, néhányan viszont a szerencsétlenség és az alávalóság mély szakadékába hullnak.” A prédikátor szívét ez feldúlta, és így folytatta: „mert láttam, hogy Te elviseled azokat, akik vétkeznek, és megkíméled azokat, akik gonoszan cselekszenek; de elpusztítottad népedet, és megőrizted ellenségeidet,   és nem mutattad meg senkinek, hogyan lehetne felfogni a te útjaidat”. Háborgó szívében akkor megszületett a súlyos, soha meg nem válaszolt kérdés a gonosz áradásával kapcsolatban és kétség támadt benne az isteni gondviseléssel és igazságossággal kapcsolatban: ”nem értem, hogyan változhatott meg ez az út. Vajon Babilon tettei jobbak-e a Sionénál? Avagy megismert-e más nép téged Izraelen kívül? Vagy mely törzs hitt a te szövetségedben, ahogy a Jákob törzse?  Mégis az ő jutalmuk nem jött el, és vajúdásuk nem hozott gyümölcsöt. Mert én sokfelé utaztam a nemzetek között, és láttam, hogy jólétben vannak és bővelkednek, pedig megfeledkeznek a te parancsolataidról.”(Ezsdrás 3. könyv 3. fejezet). És ekkor egy angyal, Uriel küldetett hozzá, az, aki Jóbhoz is, s igyekezett lecsillapítani háborgó lelkét és ezt mondta: “A te gondolkodásod teljesen félreérti ezt a világot, és azt hiszed, megértheted a Magasságos útjait?” (4.fej.) A figyelmeztetés hatástalan maradt, néhány nap múltán az angyallal folytatott beszélgetést követően újra előkerültek korábbi gondolatai, de azok a szavak, amit ekkor mondott, ugyanazt az elképesztő szemléletet tükrözte, amit már korábban kifejtettünk. Ezek a szavak már nem csupán Babilonra, az izraeli nép elnyomójára vonatkoztak. Felidézve a világ és az ember teremtését, ezt mondja: ”Ó Uram, mert azt mondtad, mi vagyunk azok, akiknek teremtetted a földet.  A többi nemzetekről pedig, akik szintén Ádámtól származtak, azt mondtad, hogy semmik azok, és olyanok, mint a köpet, és az ő sokaságukat egy csepphez hasonlítottad a vödörben. És most, Ó Uram, lásd, ezek a nemzetek, melyek semminek neveztetnek, uralkodnak felettünk és pusztítanak bennünket.  És mi, a te néped, akit a te elsőszülöttednek hívtál, egyetlenednek, érted buzgóknak és legdrágábbnak, mi az ő kezeikbe adattunk.  Ha a világ valóban számunkra lett teremtve, miért nem birtokoljuk azt úgy, mint örökségünket? Meddig lesz ez még így?”(6.fej.)

Milyen hűvös kegyetlenséggel szólnak ezek a szavak, micsoda szörnyű elidegenedés hallik ki belőlük a többi emberrel kapcsolatban! Saját népén kívül a föld valamennyi népét nem hogy csak megveti, hanem semmibe veszi. A világtörténelemben és a világirodalomban meglehetősen sok lesüllyedés és felemelkedés, büszkeség és megvetés fordul elő, de a megvetésnek ilyen szavaival sehol sem találkozunk. És mindez egy esti imába vegyítve hangzik el, amit istenhez intézünk, vagyis a lélek legmélyéből árad ki, benne egy minden kétséget kizáró szilárd gondolattal. Szavaiban a büszkeség és lealacsonyítás olyan erős, hogy semmi mással nem is törődik csak a megsemmisítéssel, a megalázottak nem is léteznek a megalázó számára.

Ezsdrás zavart lelkében megfeledkezik az emberről, de nem feledkezik meg róluk az Isten. Úgy tűnik, itt van az izraeli nép első látásra felfoghatatlan sorsának magyarázata, a kiválasztottságának, majd elvetettségének története. Ezsdrás nem érti, hogy miért van fogságban, és miért szenved az izraelita nép. Valóban, ha az ő és a többiek bűnét figyeljük, akkor Izrael sem bűnösebb az isten előtt, de Ezsrdás elfelejti, hogy Izrael szenvedése nem belső – nem éhség és járvány- , hanem teljes egészében az ellenségnek való kiszolgáltatottság. A büntetés nem az egyes ember egyes bűnei miatt történik, hanem egész Izrael közös bűnéért, a többi néppel szemben elkövetett bűneiért, ami nem más, minthogy nem akart osztozni a kiválasztottságán. A Bibliában isten népe gyakran a szőlővesszőhöz hasonlatos. Ez a vessző egyre inkább elszárad elkülönültsége és egoizmusa következtében. Hiába támadtak a zsidók között próféták, még ha olyan kiválóak is, mint Izajás, aki nagy erővel mondta, hogy a föld minden népének Sionban kell összegyűlni. A prófétákat üldözték és megölték. Izrael nem akart törődni a népek összegyűjtésével Sionnál. Ahogy Ezsdrás számára is, ezek a népek, sok millió emberi lélek – olyanok, mint a köpet, felesleges cseppek a vödör peremén, arra valók, hogy terméketlenül eltűnjenek és kiszáradjanak. Szóra sem érdemesek. Ez az isten teremtményei iránti részvétlenség, az emberi lélek iránti nemtörődömség az, ami miatt a zsidó nép az idők végezetéig a kitaszítottsággal bűnhődnek. Az új és magasabb kinyilatkozás, ami megadatott az embereknek, Izrael révén történt, de nem az ő számukra jött létre. Mintha az elszáradt élettelen szőlővessző minden megmaradt ereje egy helyen összpontosult volna megteremve a zsidó történelem és élet utolsó és csodálatos jelenségét – Szűz Máriát. Általa valósult meg isten fiának emberré levése. Őt nem ismerik el Izraelben, de a kinyilatkozást, amit elhozott a földre, minden nép elfogadta, különösen az árják.

Így, kétezer évvel ezelőtt a Földközi tenger távoli partján egy csendes távoli országban megtörtént az az esemény, ami megrendítette az egész világtörténelmet. Ahogy a rendkívüli dolgok, úgy ez is csendben, észrevétlen történt. És akkor, amikor nyugaton a légiókat helyeztek ide-oda, fölösleges beszédeket mondtak, erőtlen törvényeket alkottak – Betlehemben eldőlt mind kelet, mind nyugat sorsa. Ezáltal a sémi és az árja népek világtörténeti jelentősége felcserélődött, Róma feleslegessé vált, és megalapozódott az az új történelem és civilizáció, melyben napjainkban élünk, gondolkodunk és működünk.

A választottságára oly büszke, s azt megosztani senkivel sem kívánó nép között járt és tanított a megváltó. A szegény szamariai asszonynak, akivel a tanult rabbik megalázónak tartották a beszélgetést, és szennyesnek érezték tőle magukat, Jézus hihetetlen bölcs szavakat mondott; a bűnös asszonynak, aki a szégyentől lesütötte a szemét, megbocsátott; megérintette a szegény, önmaga előtt szégyenkező adószedő szívét; példabeszédet mondott az irgalmas szamaritánusról. Mindez egyáltalán nem volt hasonlatos ahhoz, amit a zsidók hosszú időn át hallgattak tanítóiktól. Néhány kiválasztotton túl ezek a szavak süket fülekre találtak. De mégis ez a nép volt Ábrahám családja, ők szenvedtek Egyiptomban, ők őrizték meg a parancsolatokat, ez a nép hallgatta meg a prófétákat, egyedül őrizte a törvényt és az igaz isten nevét, és most a történelem kérlelhetetlen áramának következtében mélyre süllyedt engedve a történelem kérlelhetetlen áramának. Ez a zuhanás összefügg korábbi sorsával, belülről szükségszerű volt, s innét már nem tudott felemelkedni. A megváltó néhány nappal szenvedése és halála előtt ezzel a mély fájdalommal és feledhetetlen emelkedettséggel fejezte ki Izrael sorsát: „Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, aki tehozzád küldetek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit a szárnya alá; és te nem akartad”(Máté 37). Majd az elkövetkezendő szörnyű napokra, a világ és az ember végső sorsára gondolva így folytatja: „Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az úr nevében!”( Máté 39.) Ezzel a zsidó nép történelmi és vallási jelentősége véget ért.

Nem tehetjük meg, hogy a történelem természetével kapcsolatban ne tegyünk néhány általános megjegyzést. Ami a történelemben megnyilvánul, az belső szükségszerűség, és ez világosan látható az ószövetségi időkben, ahol a zsidó nép kiválasztatott lesz, majd pedig az újszövetségi időben elvettetett. Mondhatjuk még azt is: az ilyen és az olyan sors között szétszakíthatatlan kapcsolat van, és egyik sem tudott volna a másik nélkül megvalósulni. Itt mutatkozik meg az emberi elme számára oly sötét és homályos erő, ami legyőzhetetlenül irányítja a természet életét és a történelem menetét, s amit az emberek mindig is éreztek, de sem megérteni, sem kifejezni nem voltak képesek. A találékony görögök ezt hívták moirának, és amit soha semmilyen formában nem ábrázoltak. Ez az, amit sokkal korábban egy buddhista szentélyben, mint a dolgok és okok láncolatának a törvényét már megfogalmazták, és ez az, amire a természeti törvények fogalommal a mi tudományunk csak halványan és részlegesen utal. A jó és a rossz, ahogy a természetben, úgy a történelemben is szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, és elválaszthatatlanok egymástól, és ez a szétválaszthatatlanság ott van a zsidó nép elismerésében és elutasításában is. Idézzük fel, amit korábban a zsidók lelki beállítódásáról mondtunk, nevezetesen azt, hogy szemlélődésük mindig befelé, önmagukra irányult, vagyis szubjektív. S éppen, mert egyedül ilyen a népek között, nem zavarhatta meg lelki tisztaságát, s lelke természetét nem ferdíthette el a külvilág benyomásaival. S éppen, mert a föld népei közül egyedül ő őrizte meg tisztaságát, s így egyedül ő lehetett a kiválasztott, és elsőként ő kaphatta meg a kinyilatkoztatást. De éppen azért, mert szubjektív volt, nem vállalt semmiféle rokonságot a többi néppel. Ha ez így világos, akkor a Megváltás igérete, ami mindenkire, Ádám minden leszármazottjára, minden népre kötelezően érvényes volt, éppen ennek a népnek az elvettetésekor következett be. Ugyanabból az okból fakadt mindkét jelenség, az elismerés is, és a megvetés is. Ha megértjük és átérezzük azt a kérlelhetetlen belső törvényserűséget, ami által ez végbement, mély sajnálatot érezhetünk a zsidó nép iránt, amely egykoron oly nagy és szent volt, most pedig alacsonyra zuhant. Ez a visszahatások törvénye, az okok és az események láncolata – ami minden népre vonatkozik, ahogy ránk is, legyünk bár hatalmasak, szabadok, boldogok most, tudnunk kell, hogy ez a jelenségeknek csupán az egyik oldala, és gondolva a másikra, együtt kell éreznünk mindazokkal, akik a történelemben elbuktak vagy megsemmisültek.

Most folytassuk a megkezdett vizsgálódásunkat. A történelem nem foglakozhat és nem is kell foglalkoznia a megváltás eseményeivel, ez az ember vallásos életének misztikus oldala, és kizárólag a hittudományra tartozik. A történelemnek az a feladata, hogy vizsgálja azokat a körülményeket, melyekben maga a megváltás megtörtént, nem érintve magát a kinyilatkozás lényegét, csak azokat az általános és külső viszonyokat kell meghatároznia, melyekben az a különböző korokban és különböző népéknél megnyilvánult.  Ehhez tartva magunkat szigorú következetességgel csak azokra az érintkezési pontokat tárjuk fel, ahol legtisztábban mutatkozik meg az emberi sors néhány sötét oldala.

Ebből a szempontból vizsgáljuk az Evangélium viszonyát a két fontos történelmi népcsoporttal, a szemiták és az árják jellegével kapcsolatban.

Az a tiszta lelkület, mely a szemiták sajátja, s mely rögzítve van a Bibliában, ez a sajátosság megtalálható az Evangéliumban is. Ruth könyve emlékeztethet bennünket a szent család legfénylőbb eseményeire; Jézus, Sirák fia könyve ugyanolyan egyszerű és bölcs, mint az Evangélium számos lapja. Ilyen szempontból az Evangélium a Biblia folytatása, mivel ugyanúgy isten szövetsége az emberekkel. Ez a szövetség viszont új, s ez az elnevezés különbséget jelez.  De miben áll ez a különbség?

A kizárólagosság és a szigorúság szelleme helyett, ami a Biblia alapja, s amelynek minden sorát nagyság és rémület hatja át, az Evangéliumban a tiszta öröm szellemisége árad, a megbocsátás, a megbékélés szelleme és az emberszereteté, ami minden emberi szívbe beleszületik és szétárad benne, s amit nem lehet magunkba zárni, sőt ellenkezőleg, ki kell tárnunk a lelkünket, ahogy ez történik az üdvözítő minden szavában és tettében. Ő nem Jehova, aki haragszik és bünteti népét, a kedvencét és választottját, hanem az Istenember, aki elmegy az emberekhez és köztük él, szereti és érti mindazt, ami bennük kicsinyes és jelentéktelen. Idézzük fel a Kánai menyegzőt Galileában – azt a gondoskodó törődést, amivel a kisember kis örömét kíséri. De emlékezhetünk a tékozló fiúról szóló példabeszédére is.

A tiszta és boldog lelkület, a nyitottság és közösségvállalás az emberrel – nem hangzik ismerősnek már valahonnan? De igen, ez azoknak a népeknek a szellemisége, akik mihelyt felfogták az élet első benyomásait, világosnak, árjának nevezték magukat. Ez a szellem, amely eredetét tekintve teljesen idegen az árjáktól, jellegénél fogva mégsem más, vonzódik és kötődnek hozzá. Az égi öröm, ami ott van az Evangéliumban, összeér a földi örömmel, ami áthatotta az árják életét; átragyogja, de már nem tagadja meg. Az objektivitás,  vagyis az, hogy nem befelé, hanem kifelé figyelünk és afelé fordulunk, s ami mindig is idegen volt a szemitáktól, hirtelen megjelent életük alkonyán, történelmi és vallási szerepük elvesztésének pillanatában. Ez a kifelé irányultság feltépte a szemita lélek zártságát, és mint jó hír, mint evangélium eljutott minden földi néphez. De nem minden nép értette meg, csak azok, akik ebben a kifelé irányuló folyamatban, ebben a tiszta örömteli lelkületben valami születőt, valami rokonit, közelit éreztek: nem a turániak, nem az egyiptomiak, hanem az árják fogadták el elsőként a kereszténységet, és adták tovább a többi népnek.

Korábban összehasonlítottuk a történész munkáját a geométer munkájával, aki egy régi kéziraton talált megszakadt tervrajzot igyekszik befejezni. Ahogy a geométer nagy erővel igyekszik kitalálni az ismeretlen szerző gondolatát, úgy a történész erőfeszítése arra irányul, hogy megértse a történelem ideáját és tervét, ami az emberi fejlődés menetét irányítja. Megtalálva és meghatározva valamely folyamat irányát, szétnéz a történelem más területén és keresi azokat a folyamatot, melyek megfelelnek, harmonizálnak a már megtalálttal és illeszkednek egymáshoz. És akkor a történelem befejezetlen mintázatának folytatása már nagyobb erőfeszítés nélkül is lehetséges, ami mint végrehajtandó terv jelenik meg gondolkodásunkban.

         III.

Jóval a kereszténység  kezdete előtt a napfényes és életszerető Görögországban megjelent egy különös ember: 25 éve űzték el szülővárosából, régóta vándorol Hellaszban, s akárhova érkezett, mindenütt idegenséget, ellenségeskedést talált. „Immár 67 éve, hogy bánat kínoz Hellaszban” – mondta élete utolsó éveiben. Nem vett részt kora politikai életében, száműzetésének és vándorlásának nem a politikai gyűlölködés az oka.  Egyik helyről a másikra vándorolva írta rapszódiáit, melyek sajátos tartalmában találhatjuk száműzetésének kizárólagos magyarázatát. Ami verseiből áradt, az annyira sajátos, hogy egyáltalán nem hasonlítható mindahhoz, amit addig Görögországban láttak és hallottak; olyan új és ismeretlen lélektartalom áradt verseiből, ami ellentétben állt a környező élettel, a történelemmel, költészettel és vallással: „Akárhova megyek, akármiről gondolkodom – mondja az egyik verstöredékében, – minden egységbe fonódik, lényegében minden egyforma és minden változatlan lényeggé ál össze. Már öreg vagyok és még mindig talányos utakon kóborlok. Ahhoz bátor elme kell, hogy meglásd az ellentétes oldalakat….Senki sem bízhat meg a saját tudásában…mindenkit egy bizonytalan vélemény terhe súlyt.” A kétség, ami kifejeződik utolsó szavaiban nem is annyira az őt foglalkoztató különös gondolataival kapcsolatosak, hanem azzal a  megszokott érzés – és gondolatvilággal, mellyel mindenütt találkozott. Számára idegen volt a görög világszemlélet, ellenségesen néz Homérosz derűs világára, epésen mosolyog az Olümposzon: ”Az emberek úgy képzelik, – mondja – hogy az istenek születtek és olyanok, mint mi emberek: ruhájuk, hajuk, hangjuk van. Ezért ábrázolják a trákok az isteneiket kékszeműnek és szőkének, az egyiptomiak feketeszeműnek és feketehajúnak. A médek, a perzsák és a többi nép is saját magához hasonlónak képzeli el őket. Homérosz és Hesziodosz az istenek helytelen tetteit úgy írják le, hogy rájuk kenték az emberek körében becstelennek és tisztességtelennek tartott tetteket: a lopást, a paráználkodást és az egymás becsapását.” Ez a rapszodosz harcba száll a vallás antropomorfizálásával és szembeállítja vele saját meggyőződését: „Az isten – mondja – semmilyen szempontból sem az ember mása; az isten mindent lát, mindent hall, mindent ért, s minden erőfeszítés nélkül uralkodik a világon saját bölcsessége szerint.” Azt is tanítja, hogy az egy istenség örök és változatlan, továbbá hogy mozdulatlan és oszthatatlan.

Ez a rapszodosz a kolophoni Xenophon volt. Élete 90-ik évében érkezett nagy Görögországba és itt halt meg Elea-ban. Az őt ismerő és hallgató emberek közül csak egy volt, aki felfogta gondolatait és továbbfejlesztette. De ez az egyetlen ember ellenségesen, ridegen viszonyult hozzá: mindaz, amit Xenophon állított, úgy fogadta, mint kínos és rossz terhet, ami az egész görög lelkülettel ellenkezik.

Az, ami Xenophonnál még a zavaros felismerés szintjén állt, az Parmenidésznél olyan letisztult állítássá vált, ami napjainkban is kifogástalannak tűnik. Az eleven, sokféle változatos valósággal, amit érzékszerveinkkel fogunk fel, s amibe oly mélyen belemerültek a görögök objektív lelkialkatuk következtében, szembeállította a tiszta lét fogalmát, amelytől viszont idegen a változékonyság és sokféleség. Elsőként jelentette ki, hogy a tiszta lét képezheti egyedüli az igaz és örök tudás tárgyát, ami az érzékelés számára megközelíthetetlen. Az egységes létet csak a gondolkodás tárhatja fel a következetes megismerés folyamatával. Mindaz, amiről az érzések tájékoztatnak bennünket, csak illúzió, csak álomkép, amiről nem lehet gondolkodni ellentmondás nélkül.

Már ebben a megismerési módban ott rejlik az árja, a külső benyomásokra irányuló természetszemlélet gyökeres változása. De  Parmenidésznél még csak a megismerési mód volt szubjektív, maga a megismerendő tárgy – a tiszta létezés – még kozmikus jellegű; jól lehet az már nem az eleven természet, hanem mint annak absztrakt jele, s mint annak örök és változatlan fogalma. Mindenesetre, a megismerésnek ez a tárgya külső viszonyban van az emberrel. Szókratész megjelenésével ez az objektív jelleg eltűnik. Ő elsőként hagyta abba a külvilág tanulmányozását, a filozófiát az égből a földre helyezte – ahogy mondták róla. Még helyesebben azt mondhatnánk, hogy az emberi lélekbe belehelyezte, közömbössé válva a külső, mind az égi, mind a födi dolgok iránt. Ahogy Parmenidész, ő is ragaszkodott ahhoz, hogy a megismerés tárgya csak az örök létező lehet. Utánozhatatlan módszerével beszélgetőtársait arra késztette, hogy ezt az örökkévalót találják meg a sajátlelkükben.

„Az anyám bábaasszony volt, és én ezt a mesterséget folytatom, – mondta magáról – én semmit sem tanítok, csak segítek másoknak megszülni gondolataikat.” Elsőként ő tekintett a lélekre úgy, mint a megismerés kimeríthetetlen forrására, melynek teljes gazdagságát azért nem ismerjük, mivel kevés figyelmet szentelünk változásaira, hiszen állandóan a természetet figyeljük és érzékszerveink benyomásai szerint élünk. Ezt a külső figyelmet fordította befelé, önmagunk belsejébe, és éppen ebben rejlik tevékenysége, életének és tanításának világtörténelmi jelentősége. Gnoti teauton – ismerd meg önmagad. Ez a gondolat oly egyszerűnek és jelentéktelennek tűnik, de ha követjük az árja és a szemita törzsek fejlődési vonalát, és ha ezt a gondolatot kapcsolatba hozzuk fejlődésükkel, akkor be kell látnunk, hogy ezt a gondolatot csak a démonja sugallhatta Szókratésznak, mert ennek történelmi jelentősége meghaladja az egyes személy erejét.  De nemcsak tanításában, hanem egész személyiségében, miden jellemvonásában érezhetjük, hogy Szókratész a történelem központi figurája, aki nemcsak a görögök életben, hanem az egész kiterjedt árja törzs életében idézett elő fordulatot. A görögök valami rendkívülit láttak benne, aki senkihez sem volt hasonlatos. Atópia, nem helyénvaló, ez volt a szó, mellyel Platón jellemzi őt a Lakomában. És valóban, hely-telen és különös volt, ha csak a görög nép vagy egyes árja törzsek fejlődésében nézzük őt; viszont személyisége és életének minden tette érthetővé és szükségszerűvé válik, ha az árja és a szemita élet két önálló fejlődési vonalának összekötőkapcsaként vizsgáljuk. Az árja törzs fia nemcsak a saját népe érzékelését irányította oda, ahova a szemiták fordultak, lelkük mélyére, de ő ebben a lélekben csak azokat az ismereteket kereste, amelyeket mindez ideig csak a szemiták értékeltek, az örökkön létező morális igazságairól szóló tudást. Ő nem beszélt a természetről, csupán moralista volt. S hogy saját tanítását önkéntes halállal pecsételte meg, az az árja történelem megdöbbentően különös eseményének számított. Ezek a törzsek egyrészt olyan türelmesek voltak más véleményekkel kapcsolatban, másrészt pedig olyan engedékenyek és a szelídek a mássággal kapcsolatban. Szókratészban azt az embert sújtották halálbüntetéssel, aki lerombolta pszichikai rendszerüket, s akaratlanul ugyan, de előkészíttette népét s vele valamennyi árja törzset egy másik áramlat fogadására, amit ő maga éppúgy nem ismert meg, mint ahogy maga Mózes sem látta meg az ígéret földjét. De hát miért nem beszélt senkinek sem arról a géniuszról, arról a jó istenségről, akinek a sugallatára oly gyakran hallgatott? S ha nem beszélt nekünk erről, feltételezhetnénk ugyan, hogy elrejtette előlünk, de mi akkor is tudhatjuk, hogy mellette ott állt a jó démonja: az ő tettei nem a környező valósággal álltak összhangban, hanem az emberiség más távoli irányzataival harmonizálnak, melyek részben megvalósultak az emberiség életében, részben pedig még csak formálódtak. Akkor, amikor készült kiinni a méregpoharat, s utoljára beszélt tanítványaival a halhatatlan lélekről, ugyanabban az időben egy másik idegen törzsnél is kettévált a korábbi teljes élet: próféták támadtak és lemészárolták őket. Szókratész személyiségének néhány apró jelentéktelen vonása is meglep bennünket: mennyire nem egyezik saját népe lelkületével, s milyen rokon az általa nem ismert más törzs szellemiségével. Platón meséli a Phaidroszban, hogy egyszer, amikor sétálni hívták Szókratészt, azt válaszolta, nem megy, mert semmit sem tanulhat a fáktól és a környezettől. Ez a közömbösség a természeti szépségekkel kapcsolatban, ez a látni se kívánás – ez a tisztára szemita vonás, teljesen ismeretlen és idegen a görögök számára. A Bibliában aligha találnánk akár egy természetleírást, a görögök között viszont aligha lenne még egy ember, aki ilyen választ adott volna, mint amit Szókratésztől hallottak barátai.

Azt mondtuk, hogy Szókratész megjelenésével törés áll be a görög történelemben: valójában ettől kezdve a görög élet valamennyi irányzata csökevényesedik, csak az az egy terebélyesedik, ami sok évvel ezelőtt már kolophoni Xenophon személyében elsőként jelentkezett. Nemcsak a politikai élet, a külső fejlődés szabadsága, hanem a vallás, a művészetek, a költészet – mind hervadni kezdtek Görögországban, száradt minden, pont úgy ahogy ugyanebben az időben a másik népnél is történt. És ahogy ott a szellemileg haldokló nép valamennyi ereje egy ágba összpontosult, hogy még egy utolsó csodálatos gyümölcsöt teremjen, éppúgy  Görögországban is, minden alkotóképesség, amivel  megajándékoztatott ez a törzs, egy szűk, de mély áramlatban összpontosult, s megteremtette a spirituális filozófia legmagasabb felvirágzását. A görög filozófia ezen kiváló és utolsó termése két sajátossággal rendelkezett: lényegét tekintve mint valamilyen ismeret az árja lélek alkotása; de az a mély szubjektivitás és idegenség a természetétől, ami megnyilvánult ebben a filozófiában arra késztet bennünket, hogy benne az árja lélek áthajlását lássuk a szemita oldalra.

Ahogy tovább fejlődött ez a filozófia, annál közelebb és közelebb jutunk ahhoz, ami már megvolt a legfontosabb szemita törzsnél, a zsidóknál. Azok az igazságok melyeket a Bibliából ismerünk, nem jelentek ugyan még meg benne, de már ott csillognak: gondoljunk Platón tanítására a megismerésről és a szépről. Lelkünk jelenlegi földi élete, tanította ez a filozófus, csak ideiglenes átmenet számára: ebben kínlódik, s ha keresi az igazságot, s ha  gyönyörködik a szépség  szemlélésében, akkor ez azért van, mert föltámad benne  annak a világnak az emléke, melyben élt valamikor, s hová majd visszatér. Mindaz, amit az ember létrehoz életében a széppel és az igazsággal kapcsolatban, csak annak a kimondhatatlan szépségre, a kimondhatatlan igazságra való visszaemlékezése alapján lehetséges, amelyet érzékelt a lelke a saját lételőtti létében. Amikor tanul, amikor megismer, ő csak felidézi azt, amit már korábban tudott földi megjelenése előtt. Felidézhetjük ennek a filozófusnak csodálatos tanítását Demiurgoszról: ez a külső világ, amiben élünk, s amelyet érzékelünk, eredetét az örök Építésznek köszönheti, aki úgy alkotta meg, hogy figyelt az ideák világára, a minden létező láthatatlan és kezdettől fogva létező ősmintáira. A szellemvilág ezáltal előbb létezett, mint az anyagi világ. A bibliai kinyilatkozáshoz még közelebb áll Arisztotelész tanítása az istenről; ennek a tanításnak a teljes fontosságát csak akkor érthetjük meg, ha azt filozófiája többi részével együtt vizsgáljuk, különösen a folyamat és a genézis felfogásával. Mint ismerestes, Arisztotelésszel lezárult a görög filozófia: nem haladt tovább, nem tudott ennek a gondolkodónak az ideái fölé emelkedni. De hát mi volt számára a filozófia, akiben betetőzött a görög szellemiség, miben látta lényegét és célját? Azt, hogy mindenütt a létezés és a tudás első okait keresi, megkülönböztetés nélkül, hol az első filozófiának, hol teológiának nevezi: a világegyetem alapjainak tanítása nála elegyedik az istenségről szóló tanítással. Nem foglalkozunk ez utóbbi tanításával, csupán rámutatunk a bibliával való hasonlósága alapján az egyik jellegzetes vonására: mint ismeretes Arisztotelész szerint az Istenség a világ fejlődésének első mozgatója, amitől minden változás idegen, következésképpen a térbeli mozgás is. Vizsgálva azt a kérdést, hogy a mozdulatlan hogyan lehet a mozgás oka, a következő példával magyarázza. Az Istenség – mondja –  világ mozgatásának nem úgy oka, mint ahogy a lökés a mozgásnak: ez a hatás az univerzum mozgásba hozásánál ahhoz hasonlatos, ahogy az emberre hat egy szép szobor, amit szemlélünk. A szobor mozdulatlan marad, viszont mi, akik nézzük, mozgásba lendülünk, nyugtalanná válunk és vonzódunk hozzá. Az Istenség is így –  folytatja –  magával a létezésével mozgatja és irányítja  a világ  minden változását. Ő annak az örök életnek a forrása, amit magunkon kívül és magunkban is érzékelünk. Az egész élet nem más, mint a természet szüntelen erőfeszítése hogy összeolvadjon Teremtőjével. Az élet az az örök vágyakozás, hogy közeledjünk hozzá, a forráshoz és a beteljesüléshez. Óhatatlanul is felidéződik bennünk Dávid király szava, amit már korábban idéztünk. „ Mint a szarvas…kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik hozzád a lelkem, Isten!” Amit átélt a zsoltárszerző, azt értette meg és magyarázta Arisztotelész; mindenesetre  mindketten ugyanazt állították.

Eltelt újabb néhány évszázad. A Nílus partján, ahol nemrég felépült Alexandria, ahol minden ország minden nép hajói befutottak, elsőként találkoztak azok az emberek, akik korábban nem ismerték egymást. Itt voltak a keresztény presbiterek, tudós rabbik, a neoplatonista filozófusok. Közülük mindegyik embercsoport a történelmi fejlődésük hosszú láncolatának utolsó láncszeme volt. Ezek a folyamatok egymástól függetlenül mentek végbe, de különös módon mindenki a másikban közeli, rokon vonásokat ismert fel. Az egyik neoplatonista János evangéliumát olvasva azt mondta, hogy János írásának Az ige testté lett mondatáig ugyanaz, amit ő és barátai gondolnak. Más példa: amikor a zsidók és a keresztények megismerték Platónt, az ő Demiurgoszában Jehovára emlékeztető vonásokat fedeztek fel. A testetlen ideák világában viszont, melyek segítségével létrejött a világ, távoli utalást láttak az Örök Igére. Megkezdődött a két különböző irányzat szintézise, melyeket tér és törzsi közeg választott el egymástól. Az, amit nem találtak a görög filozófusok a rájuk hagyott jelentős tanításokban, de amire már régóta nyitott volt a lelkük, azt megtalálták és megértették a kinyilatkozásban; az, amit a keresztényeknek nehéz volt megérteniük a kinyilatkozásban, ami vitáikban és értetlenségükben nyilvánult meg, azt megmagyarázták és megoldották a görög filozófiában kidolgozott fogalmak segítségével. Így a nyugati egyház tanítása a szent adomány átlényegüléséről, az a szubsztancia és az accidencia közötti különbségtételen alapul, amit Arisztotelész a Metafizikában dolgozott ki. Néhány évszázad után, amikor a görög-római civilizáció már kihűlt tetem volt, akkor Nyugat-Európában új élet pislákolt, és egy újabb műveltség támadt. A párizsi és az oxfordi egyetemen mindenki, aki katedrát akart kapni, megesküdött arra, hogy oktatói tevékenysége során sem a Bibliától, sem Arisztotelésztől nem fog eltérni. Ekkorra nőtt egybe a szemiták által befogadott Kinyilatkozás az árják szellemi fejlődésének kiemelkedő eredményeivel.

Itt befejezettnek is tekinthetnénk feladatunkat. De van még két bennünk motoszkáló, le nem zárt gondolat, a kutatásunk végeredményéből jövő következtetésként keressük a történelmi fejlődést meghatározó célszerűség eszméjét és a keresztény civilizációnak mint a történelmi folyamat lezárásának eszméjét. Az első a lelkünket emeli, és cselekvésre ösztönöz bennünket, a második pedig kijelöli ennek a tevékenységnek a célját. Kopernikusz felfedezésével megváltozott a föld kitüntetett helye az univerzumban, s az a súlyos és zord gondolat nehezedett az emberi tudatra, hogy az ember semmi, s hogy mindaz, amit létrehozott, az jelentéktelen; s hogy a természeti törvények vak véletlenek, melyek tegnap a világ egyik szegletében létrehozták az embert, de holnap el is pusztíthatják. Ha van valami megrendítő ebben a gondolatban, az az, hogy egyszerre kelti a kétségbeesés és a félelmetes szabadság érzését. Az ember magányos, senki nem tekint rá a kerengő világban, és bármit megtehet, amit csak akar. Nincs semmiféle magasrendű törvény az ember felett, nincs felelőssége azon kívül, amit maguk az emberek okoskodtak ki maguknak, amikor meg határozták: mi a jó és a mi a rossz, de holnap majd másokat tekintenek annak. Az emberiség egész élete és történelme csak a véletlenekkel való játék, amihez nem lehet komolyan viszonyulni, amiben nincs minek örülni és nincs mit sajnálni.

Ez az új szemlélet az emberről és az univerzumban elfoglalt helyéről, s amit az utóbbi két évszázadban oly sok kiváló elme kifejtett, megsemmisül, ha a történelem célszerűségét elismerjük. Ott, ahol a részek harmonikus megfelelésben vannak, ahol az egymástól távol levő folyamatok saját változásukban és folyamataikban is összhangban vannak, ott nem lehet kétségünk afelől, hogy a minden egyes részletben külön-külön megnyilvánuló pszichikai elven túl van egy magasabb rendű elv is, mely rajtuk kívül ál és irányítja mozgásukat. A történelemnek van értelme, ami évezredeken át megnyilvánul és összehangolja a népek fejlődését, még ha nem is ismerik fel az értelem működését. Ennek az értelemnek a forrása messze van tőlünk, távol attól a földtől, melyen élünk és mozgunk, s akiket ez az értelem irányít. Már nem látjuk ezt a forrást, de nincs is szükségünk ezt látni ahhoz, hogy tudjunk létezéséről. Érzékeljük hatását, mi magunk ideáinkkal, érzéseinkkel, vágyainkkal ennek a működésnek az eredményei vagyunk.  És most ennek az értelemnek a megvalósulásával – mely bennünk és történelmünkben él – újra feltámad az a nagy örömteli és megnyugtató idea, amit elveszített az ember Kopernikusz felfedezésével. Az, amit elveszített a világmindenségben, azt meglelte a történelemben. Ott nem érzi egyedüllétét, sem a világba való belevetettségét, sem jelentéktelenségét. Nyugodtan feltekinthet a csillagos égre, az semmi különöset nem jelent a szívének: megszabadultunk attól a szomorú érzéstől, amivel két évszázadon át az eget kémleltük. Nem ott, a hideg és fénylő csillagok között, hanem önmagunkban, a szívünkben és a történelmükben találunk rá az örökkévaló értelemre, ami oly gondosan irányítja életünket.

A távoli és végső cél, ami felé ez az értelem vezet minket, mint mondottuk, a keresztény civilizáció. Ezen a gondolaton a teljes egyesülését értjük mindannak, ami bennünk és mindenben ott van, amit csinálunk és létrehozunk, a sémi szellem elemeit  az árja szellem elemeivel összeforrva. S hogy miért épp ez a történelem célja, azt senki nem tudja, amit az bizonyít, hogy az emberek milyen makacs erővel igyekeznek magukban  és életükben szétválasztani ezeket az elemeket, és hogy ezeknek az elemeknek a szétválasztására törekszenek mind a történelem  sikereiben, mind pedig a történelem folyamatában. Az ilyen szétválasztás szomorú példája a vallás és a tudomány kölcsönkapcsolatának szétválasztása, melyet egyesek sajnálattal, mások kárörvendve, de minden ugyanazzal a meggyőződéssel állítják, hogy ez a viszony nem lehet más, csak harc. Erre a súlyos tévedésre alapozták a történelmi folyamatokkal kapcsolatos ismereteiket. Ki tagadná, hogy a világmindenség egészét és mélységét átfogó emberi gondolkodásban az Istenségnek ugyanaz a lehelete nyilvánul meg, mint amikor a bánat és reménytelenség pillanataiban hatására imádkozni kezdünk? Ha valaki igyekszik elfojtani magában ezt a gondolatot, és azt gondolja, hogy tudásszomja nem tetszik a teremtőnek, akkor az annyit tesz, hogy elfordul az istenségtől, s halhatatlan lelkében megöli az Ő leheletét. Teremtőnk akarata kétségtelenül ebben a lélek szerkezetben nyilvánul meg, ha ebbe bele van helyezve a megismerésre való törekvés, akkor csak azt tehetjük, hogy megvalósítjuk, s a megismerésben neki engedelmeskedünk. Így a vallásos megszentelés pecsétje nyugszik a tudományon. Másrészt hogy is gondolhatnánk,  hogy a tudomány bármilyen módon is megingathatná a vallásos meggyőződésünket? Mi köze lehet az asztronómiai ismeretnek az Üdvözítőnek ahhoz a parancsolatához, hogy:

„Keressétek előbb isten országát és annak igazságát, a többi megadatik néktek.”? Itt nincs semmi megfelelés, semmi ellentmondás – a különböző kategóriák igazsága között semmiféle azonosság sincs. Amikor a tudomány és a vallás közötti ellentmondásról beszélünk, akkor még mindig azokra a szánalmas és bukott vallásokra gondolunk, melyek az árja gondolkodás korai tapasztalataiból keletkeztek, amivel ők magyarázták a természetet: ilyen a görög politeizmus és a hindu panteizmus. A tudománynak mint igaz ismeretnek a megjelenésével, azok mind téves és tökéletlen ismeretté süllyedtek. Nincs semmi közük a kinyilatkoztatott valláshoz, ami a szemitáknak adatott és amit tőlük fogadtunk be. Ez a vallás olyan morális törvény, amit azért adatott nekünk, hogy éltünket irányítsa. Azt nem kapcsolhatjuk össze ellentmondás nélkül a tudománnyal, mert nincs bennünk semmi közös. Bármilyenek is legyenek ismereteink, a megváltó hegyi beszéde örök igazság marad, amihez állandóan folyamodunk, amíg lesz bánat és megaláztatás, amíg lesznek emberek. Ez összemérhetetlenség, következésképpen nem állhat fenn ellentmondás. Csak az üres lélek gondolhatja, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztethetetlen, akikben gyenge a vallásos érzés és a tudományos tevékenység. A magas szellemiségű emberek össze tudják egyeztetni magukban a vallásos érzést és a tudományos tevékenységet is. A vallás és a tudomány harmóniájának példájaként utalhatunk magának Kopernikusznak az életére, akinek munkáját olyan tévesen ítélték el a kívülálló emberek. Úgy gondolták, hogy munkája sérti a vallást, s a római szentszék bullájában elítélte, Voltaire pedig lelkes oldalakat írt róla. Mindkét vélemény tévedés volt, mert abból a szándékból fakadtak, hogy a szemita elemeket különítsék el az árja elemektől, ami annak a meg nem értésén alapult, hogy a történelem szintézisre, harmonikus egyesítésre törekszik. Mi értve ezt, azt gondoljuk, hogy Kopernikusz racionális hőstette vallási hőstett is volt. A nagy asztronómus egész élete arra a mély meggyőződésre épült, ami csak az istenhitből táplálkozhat. Művét úgy írta, hogy nem kívánta kiadni. Barátai erőszakkal szerezték meg kéziratát, és akarata ellenére jelentették meg. Halála előtt mutatták meg neki az első nyomtatott példányt. Ránézett és meghalt. Hosszú élete során egy ismeretlen város egyházi szolgálatában állott kanonokként.  Így élt a kiváló ember, és így fejezte be napjait. Akárki akármit is mond, meggyőződésem szerint, gondolatai éppoly tiszták voltak a magasságos trónja előtt, mint Dávid zsoltárai, s éppoly szentek is. E kettő szétválaszthatatlan: gondolkodsz vagy imádkozol, mindkettőben lelkünkkel életünk forrásához, az Istenhez térünk vissza.