Groszman regénye filmen

Vaszilij Groszman nagy, nemzetközi hírű regényével az Élet és sorssal a közelmúltban találkozhatott a magyar olvasó. Az írót már ismerhette, hisz őt Illyés Gyula mutatta be a Mai orosz dekameron című elbeszélés antológiában, amelyben az 1920-as orosz-lengyel háború idején játszódó Bergyicsevben című novellájával szerepelt. Első, 1939-ben írt nagyobb regénye, a Sztyepan Kolcsugin Németh László fordításában jelent meg 1952-ben. A forradalom előtti Oroszország társadalomrajzát nyújtó kötetet maga Sztálin töröltette a díjazandók listájáról állítólagos kispolgári szemlélete miatt.

Az Élet és sorshoz Hetényi Zsuzsa, az orosz irodalom kiváló szakértője írt utószót. Itt felvázolta az író életútját, beszámolt a mű keletkezésének történetéről. Kitért a kézirat nyilvánosságáért folytatott küzdelemre, ami az író halála után is folytatódott, majd a külföldi- francia, angol – megjelenéshez vezető kalandos útra. A könyv a hazai olvasóhoz 1989-ben jutott el.

A tolsztoji párhuzamokat mutató mű – sok mélatója a XX. század Háború és békéjének nevezte – központi témája a Sztálingrádért folytatott harc. A világháború sorsát befolyásoló összecsapás tágabb környezetében mutatkozik meg a két, egymással élet-halál harcot vívó ellenfelek rokon vonásokat is felmutató arculata. Ennek bemutatása az 1942-ben Sztálingrádban haditudósítóként dolgozó, zsidó származású szerzőt is láthatóan megviselte.

A háborús hősiesség, s a hátországban a sztálinizmus nyomasztó gyakorlatának folytatását ígérő cselekmények ábrázolása nemzedékeket érint meg Oroszországban. Ezt jelzi a könyv hatása mellett, hogy elkészült a mű színpadi változata, majd tavaly egy 12 részes televíziós verzió. Az utóbbi rendezői feldolgozása nem törekedett, nem törekedhetett teljességre. A fő figyelmet a mozgalmas tömegjelenetek helyett az emberi viszonyokra, az egyének, kis közösségek és az elidegenedett rendszer konfliktusaira fordította. Ezek kibontásával üzent a rendező az Argumenti i fakti hasábjain a mai Oroszországnak.

„A lelkiismeret olyan, mint a vakbélgyulladás.”

Szergej Urszuljak szerint a jó és a rossz megkülönböztetése nélkül élünk.

 „A szabadság tulajdonképpen korlátozottságot jelent, jól lehet belsőt. És ez csak akkor alakul ki, ha az ember bizonyos kulturális színvonallal rendelkezik.” – állítja Szergej Urszuljak rendező.

A „Rosszíja” csatornán október 14-én sikeresen indult Szergej Urszulják rendező filmsorozata, az „Élet és sors”, mely Vaszilij Groszman azonos című regénye alapján készült.

Elérkezni az abszurdig…

-Szergej Vlagyimirovics, az „Élet és sors” című regény kulcskérdése az állam és az ember kapcsolata. Attól a történelmi periódustól, amiről Groszman beszél, már eltelt több mint 70 év. Mit gondol, ez alatt az idő alatt megváltozott az államgépezet és a mindenkori ember kapcsolata?

- Ez a viszony alapvetően ugyanolyan, mint 70 vagy akár 100 évvel ezelőtt. Az ember létezik az államért, nem pedig fordítva. Megőrizni vagy kialakítani a belső függetlenséget napjainkban éppoly nehéz, mint a szovjet időszakban. A következmények ma már elviselhetőbbek, de az alapelv ugyanaz. Megváltozhat-e valaha nálunk ez a szituáció? Úgy gondolom, hogy soha. Az olyan területeken, mint a miénk, a hatalom szükségképp kíméletlenebb, mint amilyennek lennie kellene. Sajnos, a mi államunk képtelen toleráns, könnyed, intelligens viszonyban lenni az állampolgáraival. Mint ahogy hagyományszerűen mentálisan megszoktunk, hogy a hatalom erőskezű.

- Van egy másik tradíció is, az „orosz felkelés”…

- Ez igaz. A nép sokáig tűr, aztán csak felrobban. Ez valamiféle különös és kínosan helytelen sorsa országunknak. És ebből a végzetes körből még nem sikerült kitörni. Egyetlen társadalmi formát sem építettünk fel, és nem vittük véghez: sem a monarchiát, sem a szocializmust, sem a demokráciát. Mindent félbe hagytunk, és veszni hagytuk, majd minden kezdődött elölről. Azt gondolom, hogy nálunk éppúgy, mint Indiában és Kínában ki kellett volna dolgozni egy sajátos államformát és egy saját hatalmi struktúrát. Valaki azt javasolta, hogy biztosítani kell a különböző régióknak a gazdasági függetlenséget. Ez szintén elhibázott. Félek, ha mi akármikor is szétválunk, ezt követőn már soha nem fogunk egyesülni.

Nagy szomorúsággal követem, ami az országunkban folyik. Az a baj, hogy teljesen önállótlanok vagyunk, s túlságosan ahhoz az emberhez igazodunk, aki az állam élén áll.

- Úgy gondolja, hogy ez a nép bűne?  

- Nem a bűne, hanem a baja. Nincs a világon még egy olyan nép, amely ennyire függőségben élne, mint a miénk. Egészen az abszurditásig: amikor az elnök ráunt a teniszre, mindenki azonnal felhagyott vele és tollasozni kezdett, a teniszlabdákat pedig kidobálták, vagy a volánhoz kötötték. De hát ez agyrém!

 
Mindenki fél!

- Groszman regénye egy totalitarizmus ellenes mű. Ebből a szempontból és abból is, ahogy meghatározza az ember szabadságvágyát – megsemmisíthetetlen. De há,t mi a szabadság az orosz ember számára? És osztja-e azt a véleményt, hogy napjainkban a totalitarizmus új formája alakul ki?

- Nálunk nem totalitarizmus van, hanem egy nem kellőképpen szabad állam. Én még emlékszem arra az időszakra, amikor sokkal szabadabbak voltunk, amin nem azt értem, hogy a szabadság csodaszer és az abszolút tökéletesség, amivel minden magától megoldódik. A szabadság ebben az értelemben is korlátokat, jóllehet belső korlátokat jelent. S ezek csak akkor alakulnak ki, ha az ember valamilyen kulturális színvonallal rendelkezik. Következésképpen a rabság, amiről most beszélünk, nagyrészt nem az államtól ered. Sokan azért nem szabadok, mert állandóan attól tartanak, hogy elveszítenek valamit, pl. a munkát. Tegyük fel, hogy az az ember, aki mondjuk a Tv-nél dolgozik, így gondolkodik: ha nyilvánosságra hozok valamiféle információt, lehet, hogy nem lesz semmiféle következménye, de előfordulhat az is, hogy lesz… Jobb nem reszkírozni.

 
„Becsületesen élni, nem azonos a komfortos élettel”

- Ha jól értem, ez a szovjet múlt öröksége?

- Részben igen, de nem teljesen. A 90-s évek elején félelem nélkül kimondtuk azt, amit gondoltunk. Az embereknek ugyanis nem volt vesztenivalójuk, és természetszerűen szabadnak érezték magukat. De még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a szabadság alatt felelősséget és belső korlátozottságot értek. Vagyis nem azért nem lopok, mert tiltva van, hanem mert tudom, hogy gyalázatos dolog.

- Ön azt mondta, hogy az állam és az ember viszonya egyáltalán nem változott. Az intelligenciával való viszonya mégiscsak változott.

- Változott, de nem a legjobb irányba. Mindenek ellenére a szovjet hatalom idejében az értelmiség nagyban meghatározta az ország életét, és tisztelet övezte. Ma, megérzésem szerint, eltekintve a hatalom részéről megnyilvánuló némi félelemérzettől, semmiféle hatása sincs. A szovjet időben mindenesetre jobb volt kulturáltnak lenni, mint kulturálatlannak. Ma jobb bárminek lenni, csak kulturáltnak nem. Végső soron ebből adódik, hogy az értelmiség a legkevésbé kívánatos társadalmi réteg. Ezért láthatunk oly kevés intelligens arcot a képernyőn, és hallhatunk értelmes beszédet.

- Ha az értelmiségnek nincs semmiféle szerepe, miért fél tőle a hatalom?

- Azért mert időről időre kiborul, valami miatt tiltakozik, s mert elégedetlen. Figyelje meg, hogy az utóbbi időben semmiféle értelmiségi megmozdulás nem volt, semmiféle nyílt levelükre a hatalom érdemben nem válaszolt. „Követeljük” – mondja az intelligencia. „Hát követeljétek” – válaszoltak neki. „Kérjük”… „kérjétek továbbra” is; „akarjuk”… „ csak akarjátok”. Az értelmiséget nem tekintik a társadalmi igények megfogalmazójának. S mindaddig, amíg nem lesz politikai akarata, a helyzet csak romlik.

Valahogy az egyik vidéki fesztivál megnyitójára oda keveredtem. Természetesen ott volt a helység színe-java, s a körzet egész vezérkara. A színpadra kilépett Jurij Basmet a brácsájával és játszott valamit. A teremben csönd volt, majd a csöndben megszólalt az egyik vezető felesége, s ezt mondta a férjének. Nagyon szeretem, amikor a cigányok hegedülnek. Szerintem ez a jelenet jól illusztrálja a helyzet ellehetetlenülését.

Természetesen az értelmiség mindvégig a nép lelkiismerete marad. Csak éppen lelkiismeret nincs, csupán trendek, ahogy mondani szokás. A lelkiismeret olyan, mint a vakbélgyulladás: ha most még nem fáj, nem baj, ha van; de ha fáj, akkor ki kell operálni, az ördögbe is! A lelkiismerettel nem lehet komfortosan élni, mert arra kényszerít, hogy feltegyünk kérdéseket és megtárgyaljuk a válaszokat…

- Közel 20 éve élünk új országban. Ön szerint ez a periódus adott-e olyan anyagot egy filmhez, egy olyan regényhez, mint az Élet és sors?

- Természetesen igen. De ahhoz, hogy ebből műalkotás formálódjon, a társadalomban meg kell határozni a jó és a rossz, az igaz és a hamis kritériumait. Nálunk ezek a kritériumok teljesen elmosódtak. Miért van az, hogy napjaink rendezői, írói oly gyakran a múlthoz fordulnak. Hát azért, mert akkor még ezek a kritériumok megvoltak. Jelenleg nincs olyan talaj, amelyen megállna a regény épülete, vagy akár egy filmé, s bármilyen furcsán hangzik, a dalé. Az elmúlt év eseményei nem az elégedetlenségről, nem ezek kellemetlenségeiről szóltak, hanem arról, hogy a társadalomban igény támadt ezeknek a kritériumoknak a megfogalmazására. A tiltakozások, a mitingek, meglátásom szerint, éppen erről tudósítanak. „Valami nincs rendben, meg kellene beszélni, szabályokat kellene felállítani.” Kb. ezek azok a tiltakozások, amit el szeretnének juttatni a tiltakozók a hatalomhoz. De a hatalom rájuk se hederít, úgy tesz, mintha nem értené. Így kényelmesebb és húzni lehet az időt. Ami igaz, de meggyőződésem szerint ez sehova sem vezet.

Az interjút Szergej Gracsov készítette
AIF(Argumenti i fakti) 2012. 45. szám 3. o.
Oroszból fordította: Mayer Erzsébet