Befalazva, elfelejtve

Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényének újrafordítása
Sonja Margolina írása
Die Zeit 1993. szeptember 3.
Miltner Katalin fordítása

Egy új fordítás nemcsak alkalom a régi hibák kijavítására és ezzel a mű tökéletesítésére, hanem mindenek előtt alkalom egy új interpretációra, ami a változó idő által létrejött új perspektívából következik. Egy ilyen interpretációval biztosítja az írónak a helyet kap a világirodalom panteonjában, a halhatatlanok akadémiáján. Pontosan ez történik Borisz Paszernak Zsivago doktorával, amely most Thomas Reschke új fordításában jelent meg, amely precízebben és érzékenyebben bánik a paszternaki stílussal. Éppen ezáltal nyer a mű másik dimenziót, hogy újra megjelent egy olyan után, amely a szerzőnek hírnevet és végzetet jelentett. Azok a dolgok, amelyek egykor meghatározták művei értékelését – az üldöztetés atmoszférája, az író személyes állhatatossága, végül halála – talán szerepet játszanak az életrajzírók és a történészek számára, de az olvasó számára általában kevésbé fontosak. Az olvasónak már csak a szöveg a fontos, a stílussal és a mű ’architekturájával’ foglalkozik. Számára ezek tükrözik az adott korszak lényegét.

Borisz Paszternak midig a regényt akarta megírni, ez volt a fixa ideája. A nagy forma nemcsak az átélt korszak nagyságának kellett hogy megfeleljen, hanem a modern világirodalom panteonjában kellett hogy helyet biztosítson az írónak. A 20-s 30-s évek próza-elbeszéléseiből, amelyek, amint remélte, egy regénybe fognak torkollni, még hiányzott az epikai dimenzió. Végül a háború volt az az esemény, amely döntő lökést adott a regény megírásához. A fasizmus felett aratott győzelem az író számára is élettörténetének új szakaszát jelentette. Ez a győzelem reményt keltett a háború előtti paranojától való megszabadulásra, életre és szerelemre inspirált. Szerelmi története Olga Ivinszkajával – Larával – egybeesett a nagy regény kezdetével.

A Zsivago doktor elbeszélés az orosz értelmiség sorsáról, virágzásáról és a történelem színpadáról való lelépéséről. Főhőse neve és foglalkozása szimbolikus. Zsivago az élő szóra vezethető vissza és foglalkozása arra a csehovi tradícióra utal, amely az orvost mint az orosz értelmiség pozitív alakját ábrázolja. A humanizmus és a foglakozás közvetlen hasznossága Csehov számára a politikai szócséplés és felelőtlenség ellentéte volt – amelyeket az értelmiség szemére vetett. De az orvosok bűnt követtek el foglalkozásuk ellen, amennyiben azt feladták az író missziójáért. Röviden: Zsivago az, aki elhivatottnak érzi magát az élet fenntartására, aki a forradalom bomlasztó áramlásával dacol, amíg tud.

Zsivago lírikus is, személyiségében az orvost a lírikus messzemenően elnyomja, mert Paszternak nem orvos volt, mint Csehov vagy Bulgakov, hanem költő. A regény mégsem költemény, a lírai hang egyedül nem tudja pótolni a tárgy saját dinamikájának ’ architektúráját’ és hitelességét. A regény középpontjában a régi és az új közötti konfliktus áll. A régi orosz értelmiség képviselői lelkileg egészségesek és gyakorlatiasak, mint Gordon és Zsivago, akik az egyszerű körülmények közül feltörekvőkkel, mint Lara férje, szállnak vitába. Az előbbiek filozofikus és egységes egyéniségek, az utóbbiak szemellenzősek és belsőleg meghasonlottak. A konfliktus a polgárháborúban éleződik ki. Mégis mindkét „párt” el lesz söpörve: a forradalmiak úgy, mint a polgári értelmiség.

A háború vége nem hoz békét, hanem egészen más életet, amelyben az ember vagy alkalmazkodik vagy meghal. Ez az orosz értelmiség  pusztulása. Az epilógusban találkoznak az életben maradt hősök: Gordon, Zsivago titokzatos unokatestvére mint generális, valamint Zsivago és Lara lánya, az elhanyagolt árva. Őt Gordon, Zsivago unokaöccse akarja magához venni a háború után és talán főiskolára küldeni. Ez a lány testesíti meg Paszternák reményét a rémes évek után.

Paszternak regénye nem családi krónika és nemcsak történelmi panoráma, hanem az orosz polgári társadalom halálának lenyűgöző és költői metaforája. A regény azon egyetemes eszmének a kiirthatatlan igazolása is, amely az író számára egészen természetesen testesítette meg a kereszténységet. Paszternak mindenkinél jobban megőrizte  ezt az egyetemességet, amely Európában az asszimilálódott zsidók tevékenységét jellemezte. Amikor Gordon Zsivagoval a nép illegimitásáról  beszél, Paszternak meggyőződését juttatja kifejezésre: „Milyen népekről lehet a kereszténység korában beszélni?.. Ebben a szívből kiinduló új létezési formában… amely Isten országának nevezi magát, nincsenek népek, hanem csak egyének.”

Paszternak hibának tartotta, hogy a zsidók elmulasztották a kereszténnyé válást. Ő maga elutasította a zsidóság stigmájának viselését, az az elképzelés, hogy ő nemcsak ember, hanem zsidó is, elviselhetetlen volt számára. Nem hiába volt Herman Cohen tanítványa. Cohen univerzalizmusának köszönhetően a forradalom eszméje nem volt teljesen idegen számára, legalábbis internacionális értelemben.

A „ kereszténység” Paszternaknál időkonzerválás egyfajta módja lesz; ennek segítségével kísérli meg túlélni a humanista értékektől való eltávolodás korát. Ezért süllyednek el hősei (a forradalom előtti) a midennapok misztériumában. Abba menekülnek, ami a „polgári” időben adottság és szokás volt: az élet egyszerű dolgaiba, a gyermekkor játékaiba és ünnepnapjaiba, a naptár nyugodt ritmusába. Karácsony és Húsvét Paszternak generációja számára szentség lett. Ennek a konzerválási formának, amely a túlélésre törekszik, van egy másik oldala is. Az a hit, amely szerint a keresztény értékek megőrzésén keresztül a világcivilizációval való kapcsolatot fenn lehet tartani, ha nem is naiv, de provinciális volt, mivel a világcivilizáció sem maradt egy helyben, hanem tovább fejlődött.

Nem véletlen, hogy Paszternak regénye egy mélyen hagyományos mű, melynek stílusa nem lépi túl a klasszikus regény kereteit. Ezen túl Paszternaknál hiányzik Solohov Csendes Donja megrázó realizmusának kifejező ereje. Paszternak nem akarja, és nem tudja a polgárháború realitását leírni. Saját területén, az érzelmek leírásánál sem sikerült Paszternaknak, hogy a háború utáni idő szovjet irodalom alapvető gyengeségét legyőzze: az erotikával való bánás képtelenségét. Hősei, akik fennköltek, túlságosan mártírok és majdnem platóniak – a szocialista realizmus és a szocializmus stilisztikai katasztrófájának irodalmi áldozatai.

order Albendazole online

A modern-ellenesség jellemezte csaknem teljesen a 40-s és 60-s évek közötti orosz irodalmat. Vaszilij Groszman és Szolzsenyicin se kímélődtek meg ettől. Miközben Paszternak azon fáradozott, hogy az integritás és halhatatlan szerelem régi értékeit a szétszakadtság és csalás idejéből kimentse és regényében stilisztikailag megőrizze, fogva maradt a provinciális viktoriánusság és a realizmustól való idegenség börtönében. Ebben az értelemben Pasztrenak egy nemszovjet szovjet író volt, ami első pillantásra paradoxonnak tűnk. A hagyomány  konzerválása, mégha humanista, keresztényi és szovjetellenes értelemben is, megmentette a szerzőt a kommunista ideológia csábításától – de nem e korszak stílusától. Ezért a regény megítélésénél nem annyira az író egyéni művészi problémái esnek latba, mint inkább korának – amelyben fogva maradt – megkövülése éppen a nagy irodalomban, amely a korszellem korlátain akar túllépni, de kontúrjaiban felismerhetően mégis magán viseli a korszellemet. Vigasztalan, ha fel kell ismerni, hogy az ember annál rosszabbul tudja beleélni magát egy elmúlt korszakba, minél jobban megérti. Végül az igazság csak a metaforában marad meg. Jól tudta ezt Paszternak, amikor regényébe beleszőtt néhány halhatatlan költeményt. „ Ki fogja még ez idők után/ Tudni, hogyan éltünk/ Amikor a fecsegők elterjednek/ De mi már nem vagyunk.”

Borisz Paszternak: Zsivago doktor
Oroszból fordítota: Thomas Reschke
S. Fischer Kiadó, Frankfurt a. M. 1992
765 oldal 48,-DM