Bergyajev és a perszonalizmus

Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) orosz vallásbölcselő, 40-ben írta önéletírását, 22-ben kiutasították a Szovjetunióból, ezt order Topamax on line követően Berlinben, majd haláláig Párizsban élt.)

Mottó: „Az értékek perszonalista értékelése erkölcstelennek tart mindent, ami kizárólag az általánoshoz, a  társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, egy elvont ideához, egy elvont jóhoz, a morális, logikai törvényhez, nem pedig a konkrét emberhez és létezéshez való viszony határoz meg. Az általános törvényből kiszakadtak mégis hitelesen erkölcsös emberek, azok pedig, akik alárendelték magukat az általános törvénynek, akiket a szociális köznapiság determinál, erkölcstelen emberek.” Bergyajev

Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) az nagy orosz vallásbölcselőkméltó örököse. Életútja jól mutatja a XX. századi orosz gondolkodók sorsát két szempontból is egyrészt a nagy szellemi pálfordulás miatt: a marxizmustól indul, majd az idealizmus felé vette irányát, aminek következtében hol a párt, hol szidónus üldözte, míg 1922-ben elhagyja Oroszországot, másrészt viszont azért, mert a társadalomból a belső emberi felé tartó törekvését a végsőkig vitte, a világ lényegének a személyt tette meg. Ez az ún. perszonalizmus, ami a személy elsőbbségét hangsúlyozza az anyagi szükségszerűséggel és a kollektív berendezkedéssel szemben. Egész életművében a szabadság filozófusaként van jelen. Arra a felismerésre jutott, hogy az ember szabadsága tragikus szabadság földi és metafizikai szinten is. A tragédia abból fakad, hogy az ember szabadsága ellentmondásban van a természettel, hiszen az ember ettől determinált, mint ahogy ellentmondásban van a társadalommal is, mert annak alávetettje, de a legtragikusabb az ember számára, hogy szabadsága ellentmondásban van Istennel is, mert a szabadság nem Istentől jön, hanem a Semmitől, mert isten csak a létet uralja, a nemlétet nem- – adja a különös indoklást a kijelentéshez. „De az emberben van isteni elem, benne akárhogyan is két természet van, benne két világ metszőpontja van, olyan képet hordoz magában, amely emberi kép is, meg isten képe is, s annak a mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ezt az igazságát sem fedik a dogmatikus formulák. Ez annak az egzisztenciális, szellemi tapasztalásnak az igazsága, amelyet csak szimbólumokban lehet kifejezni, nem pedig fogalmakban.”(…)”Az ember szimbólum, mert csak egy másiknak a jegyét viseli magában, s ő egy másiknak a jele.” (in: Orosz vallásbölcselők 216. o.)

Bergyajev kíméletlen logikával felépített perszonalista filozófiájának alapkategóriája a szabadság, így minden további kategóriát ebből vezet le, vagy erre vezeti vissza. Így jut el a szabadság etikájának kérdéséhez. Beszél
          a, a törvény etikájáról, mely a tiltásokat tartalmazza;
          b, a megváltás etikájáról, amely  a másik lény iránti szeretet érzését jelenti;
         c, s végül a kreativitás etikájáról, amit a három közül a legmagasabb szintnek tart, mert az alkotó ember ezen a szinten válik isten testvérévé.

 Az buy Plavix emberiség válságát, a történelem kudarcát abban látta, hogy az emberiség elfordult a kereszténységtől: Isten országa helyett az ember országát választotta, a szabadsága helyett a lelki tunyaságot, a szerves kultúra helyett a civilizációt, ami szerinte vallás és személyiségellenes. A személy az emberben levő szabadság, a győzelem lehetősége a világ determinációja felett. „A személy létezése feltételezi a személy-feletti értékek létezését. Az embernek nincs személye, ha nem létezik az, ami felette áll, ha nincs az a mennyei világ, ahova fel kell emelkednie. Nincs személy, ha ő csak eszköze a személy-feletti értékeknek.” (In. Orosz vallásbölcselők 208.o.) A személy nem az eszköz és a cél viszonyában van, a személy csak kölcsönös találkozást, és közösséget enged meg.  A szerzetes és a lovag helyett kalmár és sofőr típusa a domináns. (Ma már ezt az észrevételt kiegészíthetnénk a posztmodern ember prototípusával, a turistával. Ahogy a jeles nyelvész Umberto Eco is a középkor újra eljövetelében látja korunk főbb jellemzőit, ugyanígy látta Bergyajev is a XX. század elejét.) Bergyajev az emberi személlyel kapcsolatban kijelenti, hogy az ember nem biológiai, nem szociológiai képződmény, hanem a szellem folytán lesz emberi személyiség, de ehhez sajátos teremtő aktusokat kell tennie, a személyt kozmikus-vitális folyamatban oldja fel. A személy tehát etikai és szellemi kategória. Problémának tekinti, hogy az ember a felszíni, felületi énjével kapcsolódik a többi emberhez, így hoz létre kommunikációs kapcsolatokat, de ez a viszony nem érinti a személyiségét Ez a felületi énje a szocializált, a racionalizált, a civilizált én-darab. Ehhez az én-darabhoz Bergyajev elutasítóan viszonyul: „Egész éltemben idegenkedtem a szertartásoktól, az ünnepélyes összejövetelektől, az évfordulóktól, a lakodalmaktól, az egyforma szónoki beszédektől az egyenruháktól, az érdemrendektől, … mert az emberi élet objektivációját láttam benne. Soha nem tetszettek a esomeprazole price rangok, fokozatok, idegen tőlem a hierarchikus szemlélet, mert az emberek személyes tulajdonságain kívül eső társadalmi helyzete alapján történő megkülönböztetés. A rossz ember csak még rosszabb lesz a rangtól….Nem ismerek gyötrelmesebbet a hatalomhoz és erőhöz való alkalmazkodás miatti emberi átváltozásoknál és árulásoknál.” Bergyajev meggyőződése szerint a valódi személy a természettől, a társadalomtól és az államtól is független, de istenhez való viszonyában sem lehet függő. Istennel is csak szubjektumként kapcsolódhat.

Az etikai megközelítésből jut arra a kijelentésre, hogy szabad csak a személyiség lehet és csak a személyiségnek van méltósága, minden, ami racionalizált, objektivizált, általános, az ellene van ennek. Az olyan közösségek mint a társadalom, nemzet, állam, civilizáció, egyház a tárgyi világgal kapcsolatos, és nem a személyiséghez kötődik. A kereszténységgel ebből adódóan az a baja, hogy megalázza az embert azáltal, hogy bűnösnek és bukottnak tekinti, ugyanakkor elismeri benne a szellemi elvet, isten képének hasonlatosságát, ami által viszont az egekbe emeli. Tehát az ember képes önmagát túlszárnyalni. A személy tehát egész, az előbb felsorolt művi csoportok, közösségek az embert csupán részként, még rosszabb estben eszközként, s alávetettként kezelik. Csak a személynek lehet jelleme, ez azt jelenti, hogy az ember önmagát birtokolja. A szellem aktivitása teremtő ereje áthatja a lelki és a testi mivoltát is, ezzel képes az isten hívására választ adni, ezáltal képes isten ideájának szellemét realizálni magában. Ehhez viszont szükség van az aszkézisre, a szellemi gyakorlásra, a belső erők koncentrálására. Az aszkézist nem szabad összekeverni a személy alázatosságával, hiszen a személy épp ellenkezőleg büszke. A személy mint szimbólum az egynek és a soknak az egyesülése. Ahogy Krisztus az embert képviseli, benne lehet meglátni a személyiség titkát. A személy úgy tartozik az egyhez, hogy azt individuális-partikuláris formában valósítja meg. Az individuum csak partikuláris és a tömeges világhoz tartozik.

Bergyajev személyiség-fogalmából és személyiség ideájából következik, hogy az ember személyiséghez hozzátartozik a fájdalom, hiszen saját képéért, isteni hasonlatosságáért küzdelmet folytat. Az ember saját teljességét csak személyként élheti meg, ami azt jelenti, hogy benne a szellemi elv az összes lelki és testi erőit birtokba veszi, képes ellenállni az anyag elszemélytelenítő hatásának. Bergyajev a test és a szellem összefüggését is kiemeli, mondván, hogy amikor az embert éheztetik, ütik, gyilkolják, akkor az ez az egész emberre kiterjed, jóllehet magát a szellemet önmagában sem megütni, sem meggyilkolni nem lehet.

Bergyajev az embereket három típusba sorolja: az úr, a szolga és a szabad ember csoportjába. Az úr és a szolga libikókaként kapcsolódik egymáshoz, nincsen úr szolga nélkül és viszont; a másik elnyomása a magunk elnyomásával jár együtt, ahogy ezt már Platón is felismerte. A szabad ember viszont önmagában is létezhet. Az első kettő a külsővé válás, az utóbbi a belsővé válás forrása. Az első kettőhöz tartozik az elidegenedés, ami megjelenik a morálban, a megismerésben, a vallásban, a művészetben, a politikai és a társadalmi életben. A másik szolgává tételéhez szorosan hozzátartozik az erőszak. Bergyajev megkülönbözteti a fizikai és a szellemi erőszakot. A történelem általában az előzőt gyakorolja. A diktatúra országaiban a szellemi erőszak a vélemények és a nézetek meghamisításával (is) jár. Viszont van ennél hatásosabb erőszak is, a pénz által kifejtett erőszak, ami a kapitalista világ sajátja. Ezzel is meg lehet az embereket fosztani a vélemény és a gondolatszabadságától. Az erőszaknak nem csak a megnyilvánulása borzasztó, hanem a róla való gondolkodás is az, hiszen értékként jelenik meg. A pozitív erő a másik átalakítását, megvilágosítását, feltámasztását szolgálja, míg vele ellentétben az erőszak, a kínzás, a gyilkosság viszont gyengeséget takar. A rendőr, az őrmester, a bankár az üzletember erősebb, mint a költő a filozófus, a próféta és a szent. A történelem dicső nagyjai mind az erő emberei. A hódító akarat és a gyilkosság diadala az övék. Ez általában patologikus hatalom – és uralomvágyat takar, és üldözési mániával jár együtt. Az objektivizált, elidegenedett világban az anyag erősebb Istennél. Isten fiát megfeszítették, Szókratészt megmérgezték, Gandhit megölték, a prófétákat megkövezték. A magasabb rendű értéket, a személyt nem akarták elismerni. „A szabadnak nem kell meghajolnia sem a történelem, sem a faj, sem bármiféle objektív közösség előtt, amely univerzális jelentőségre tart igényt. Az úr éppúgy meghajlik a történelem, a közösségek, az áluniverzalizmus előtt, mint a szolga.”

Az előítéletektől terhes világunkban aktualitásként olvashatjuk Bergyajev sorait: „Nevetséges lenne azt állítani, hogy a nemes ember, aki a vér örökletességére alapozza a maga méltóságát, vagy a polgár, aki a pénz örökletessége miatt hisz a maga méltóságában, többet érne már személyes tulajdonságai alapján is annál, aki sem vérségi, sem pénzbeli örökséget nem kapott, és hogy igényt tarthatna a számára előjogot biztosító egyenlőtlenségre. Az ember Istentől és nem a nemzetségtől, nem a tulajdontól kapja tehetségét.”

 Az istentől kapott tehetséggel való gazdálkodás és elszámolás érdekében született ez az írás. 

Szakirodalom
Az orosz vallásbölcselet virágkora I. II. Vigília Kk. Bp. 1988
Bergyajev, Nyikolaj  Az ember rabságáról és szabadságáról Európa Kk. Bp. 1997
Bergyajev, Nyikolaj Önmegismerés  Európa Kk. Bp. 2002 
Fromm, Erich Menekülés a szabadság elől Napvilág Kk. Bp. 2002
Rønning, Helge A lehetelen szabadság Henrik Ibsen és a modernitás Nagyvilág Kk. 2012
Török Endre Ki a szabad? Kairosz Kk. Bp. 2000
Török Endre Lev Tolsztoj Akadémiai Kk. Bp. 1979
Sloterdijk, P  Világra jönni-szót kapni Jelenkor Kk. Pécs 1988

 

No comments yet.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!