Bíró Béla, a körkörösség és paradoxonok szakértője

Bíró Béla olvasott, művelt ember. Pontosabban, túlságosan sokat olvasott és nagyon művelt, tájékozott ember. Több nyelven ír, olvas, gondolkodik: románul, magyarul, angolul, németül, franciául. Nemcsak az a rendkívüli benne, hogy félelmetes mennyiséget olvas ennyi nyelven, hanem az, hogy értőn és nagyon kritikusan olvas. Ő az, aki nem csupán szövegeket fogad be, hanem átlátja a mögöttes gondolkodási rendszereket és világszemléleteket is. De ami igazán megborzongtató, hogy megtalálja ezekben a művekben azokat a pontokat, ahol valami nem stimmel, vagy nem illik a könyvbe, ahol az önmagát koherensnek feltüntető gondolat megbicsaklik. Így kerül minden mű, minden szerző, minden kifejtett gondolat, elemzésre kiszemelt jelenség Bíró Béla ítélőszéke elé, s nem sokan hagyják el a tárgyalótermet emelt fővel. Bevallhatjuk, esetenként bosszantóan kérlelhetetlen és következetes.

Rendkívüliségét tovább növeli, hogy humán szakos létére naprakész a természettudományos kérdéskörökben is, sőt olyan kritikának vetette alá a bevett és elfogadott természettudományos állításokat, hogy a tudományos szakértőknek (is) égnek áll a haja. Pedig jobb lenne, ha komolyan/komolyabban vennék. Amit megértett és tud az univerzumról, azt alkalmazza a művészeti és politikai cikkeiben is. Szól még egy meghökkentő érv életműve előtérbe állítása mellett, nevezetesen az, hogy a szó szoros értelmében interdiszciplináris gondolkodású, ami az ő esetében nem szellemi „legójáték” és nem szellemi turizmus, hanem a természettudományos és az ún. humán gondolkodás kritika alá tételét jelenti, nevezetesen a rész-egész, a hullám és az anyag egymás feltételezésének analógiájára követeli meg az ellentétesnek és sokszor szembeállított tények viszonyának felülvizsgálatát. Nem meglepő hát, ha a nacionalizmus kérdésének megoldását éppen az univerzum szerkezetéből látja megoldhatónak. Fontos vele kapcsolatban még annak a kimondása is, hogy Bíró Béla nem anyaországi. Erdélyben él romániai magyarként, de mindenekelőtt az univerzumot önmagába foglaló részecskeként. Mondhatnám azt is, hogy bizonyos értelemben periférián él, de ez a kijelentés az ő esetében eszement, hiszen éppen ez a sajátos helyzete segítette hozzá a nézőpontok sokféleségének és szerepének megértéséhez. Az ő esetében amúgy sincs értelme a központnak és a margónak, mert éppen az univerzum szerkezetéből tudja, hogy minden pont középpont, mint ahogy azt is, hogy mindenféle egyensúlyhoz éppen a kinti és a benti nézőpontok figyelembevételével lehet eljutni. Számára a kint és a bent együttállása kérve kéretlen biztosítva van. „Ha az egyén (minden egyén) objektíve, a kozmosz térszerkezetéből következően abszolút középpont, ha az egyik ember azért egyenlő a másik emberrel, mert a kozmoszban elfoglalt helyük abszolút egyenértékű, csupán az emberi társadalmat kell (ismét) a kozmosz valóságos rendjéhez igazítani, hogy az egyén önmagát a kozmosz egészének magnyilatkozásaként foghassa fel, hogy személyisége ismét áttetszővé válhasson, hogy az új világ új konvenciói ismét lényének legbensőbb lényegét, harmonikus egységét jelenítsék meg.”

Mivel Bíró Béla (s Augustinus óta még jó néhányan) tudja, hogy a jövő a múltunk jeleneként áll előnkbe, így napjaink posztmodern állapotát a modernizmusból származtatja. Tehát sokakkal ellentétben a modern és a posztmodern nála nem ellentétes, hanem következményes viszonyként tételeződik és értelmeződik. Bizonyításai között olyan remek levezetések is szerepelnek, mint az értékfogalom és a kockázat, szerinte ugyanis ezek a fogalmak nem a posztmodernben váltak viszonyfogalommá. Néha maga is meglepődik saját ide vonatkozó felismerésein, és kérdésként teszi fel önmagának: lehetséges, hogy a modern már születése pillanatában annyira posztmodern volt? Véleménye szerint tehát a modernitás nemzi és hozza világra két torzszülöttjét: a nacionalizmust és az empirikus-racionális gondolkodást. Nem véletlen, hogy kritikai írásainak jelentős része e két kérdés illetve a probléma származékai köré (a szabadság, egyenlőség, esélyek, a kritika természetrajza stb.). „Ha azt feltételezzük, hogy a világ tér-időbeli szerkezetéből adódóan csak eltérő nézőpontok lehetségesek, ezekből a nézőpontokból azonban ugyanaz a valóság tárulkozik fel, a két álláspont nem kizárja (a multikulturális relativistákról és az antirelativistákról van szó), hanem kiegészíti egymást. A sajátosság az egyetemesség alapfeltétele, az egyetemes mindig csak egy meghatározott sajátos alapján közelíthető meg, s ezért a sajátosságok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, az egyetemeshez vezető más-más utak.”
Ahogy fent említettem, Bíró Béla gondolkodásában minden jelenség egy nagyobb összefüggés részeként tételeződik. A modernitás így lesz része a ciklikus és lineáris időszemlélet közötti különbség metafizikai kérdéskörének. Nála a ciklikus idő a közösségi léttel és a körrel kerül kapcsolatba, míg a linearitás az individuálissal.(Lásd erről Legenda a kerek egészről című könyvét) Gondolkodásának ugyanilyen megingathatatlan talapzata az alábbi szentencia: „Egyetemesség hordozójának lenni nem egyéb, mint a sajátosság hordozójává válni, mert a sajátosság nem egyéb, mint a megélt egyetemesség. A valódi egyetemeshez csak a kollektív tudatformák mélyére alászállva lehet lelki trauma nélkül eljutni.”

Bíró Béla életműve és gondolkodásmódja letagadhatatlanul meghatározta a világhoz, s benne minden emberi megnyilvánuláshoz való viszonyomat, nevezetesen azt is, hogy az irodalmi és a művészeti alkotások mélyén rejtőzködő geometriai formáknak jelentéshordozó szerepük van. Bíró Béla tisztában van azzal, hogy a more geometrico gondolkodásmód a hétköznapok felszínén szaladgáló embernek meglehetősen hajmeresztőnek tűnik, a hivatásos gondolkodótól pedig nagy felkészültséget és erőfeszítést igényel ezeknek az analógiáknak a követése, szívesen hivatkozik társgondolkodókra. Érdemes megtanulni tőle, miként építhetőek be érvek, hivatkozások egy gondolatmenetbe, de itt rögvest érdemes felismerni, hogy nála az idézetek nem takaróként vagy pajzsként funkcionálnak. Az alábbi idézet Constantin Noica román filozófustól származik, a megismerés köréről (románból Bíró Béla fordította). A híres szókratészi reminiszcenciaelmélet ez, mely szerint a megismerés nem egyéb, mint emlékezés valamire, amit valaha tudtunk, de amit már nem tudunk. Ezt a folyamatot nevezi Noica a megismerés körének. A mű második fejezetében így foglalja össze gondolatait. „A filozófiai diszciplínák vizsgálata során láthattuk, hogy ezek csak akkor válhattak azokká, ha tudatosították önnön körkörösségüket. A kör mindegyikük esetében sajátos formát öltött. A logikai aktusban nyilvánvalóan a szillogizmus köreként jelent meg, az individuális mozgásban az általános irányában és vissza, a megismerésben a kört a megismerés és a szemlélődés kettős instabilitása fejezte ki; az etikában a kör a szabadság engedelmességgé való konverziójában és az engedelmességbe rejtett szabadságvágy együttesében rajzolódott ki; és végül az esztétikai aktusban az érzékletes és az eszmei volt az, melyek kölcsönösen áthatották egymást.(…) Négy alapvetően különböző elméleti attitűdben ugyanaz a modalitás fejeződik ki: a kör.”

buy Propranolol

Gondolkodásának legalább ilyen erős bázisát képezik a paradoxonok. Madách-tanulmányának címe: A Tragédia pardoxona. Erre a tanulmánykötetre még részletesebben kitérek. Írásaiból pedig az alábbiakat ajánlom szíves figyelmükbe:

order vardenfil

A tragikum tragédiája, Kritérion, Bukarest, 1984.
Legenda a kerek egészről, Liget, Budapest, 1997.
A Tragédia paradoxona, Polys, 1997.
Véges végtelen, Fríg Könyvkiadó, Budapest, 2002.
Drámaelmélet, Scientia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.

 

No comments yet.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

     

Powered by WordPress. Designed by Woo Themes