Bergman Tükör által homályosan…

Bergmant nézni és újranézni mindig megrendítő. Az emberi életről és a létről olyasmit mutat meg, amit rejtünk, vagy valóban rejtve van előlünk. Olyasmiről beszél, amit mindannyian tudunk, de léthazugságainkkal elleplezzük. Az 1961-ben készült Bergman film címe így telitalálat, valóban tükör által homályosan látunk: egymást, saját magunkat és a körülöttünk lévő világot. Az idézet Pál apostol Szeretethimnuszából való. A himnusz két alapvető gondolatot tartalmaz: miszerint az ember bármilyen rendkívüli fizikai, intellektuális, kulturális tettre képes, de ha nincsen benne szeretet, az akkor semmit sem ér. A másik még mélyebb felismerése szerint az ember minden nagysága, képessége és lehetősége ellenére csak a rész szerinti igazságok felismerésére képes. Az egészről lehet ugyan intuíciója, tudása, de egybelátni azt sohasem képes. Az sem véletlen, hogy a Saulusból Paulussá átalakult gyűlölettel telt ember szájából hangzik el a szeret nélkülözhetetlenségét megfogalmazó egyetemes léttétel. A természettudomány közel kétezer éves gondolkodás után közelítette meg ezeket a bölcsességeket: elég Hiesenberg határozatlansági relációira, vagy Gödel tételére hivatkozni, melyek kimondják – immár az egzakt tudományos tételként – hogy a megismerés során nem vagyunk képesek olyan értelmezési keretet felvenni, melyben minden ismeret ellentmondás nélkül elhelyezhető, vagyis csak részszerinti tudás megszerzésére van esélyünk.

A páli szavak szintaktikai szerepe kiváló, összetartja az egész filmet úgy, hogy minduntalan áthatol jelentésével a film szövetén. Csupán a hamis, kifelé jól mutató szerepek belső ürességéről, tehát szeretettelenségéről szól és az ezzel szorosan összefüggő hamis szavak bénító kommunikációjáról. De szól arról is, ami nem része a páli szeretethimnusznak, hogy mi lesz az ilyen helyzetben élő emberekkel. Bergman megmutatja, megbetegszenek és befelé irányuló agressziójukkal földre rántják környezetüket is.

A film mindössze négy szereplővel dolgozik, egy sikeres író apával, aki özvegy; két gyermekével, a kamasz, írói tehetségét bontogató fiával és fiatalasszony lányával, aki anyjától súlyos skizofréniát örökölt, s éppen a kórházi ápolás utáni reményteli időt tölti a család pazar tengerparti nyaralójában.

A helyszín Skandinávia sűrű homályos tágas tere. A nyaraló bástyarendszerrel védett nemcsak a tenger ereje miatt, hanem a családi rendszer megbonthatatlansága, kikezdhetetlensége miatt is. A néző a térbeli és az időbeli tájékozódásban nagyon magára marad, az alig derengő fények csak sejtetik velünk, hogy milyen évszak, milyen napszak van. A tér is zavarba ejtő, mintha a lét nagy óceánjának egy zárványára vettetett volna ki ez a néhány ember. De ez nem Robinson szigete, ahol a hajótörött a társadalomba való illeszkedés szabályait pótlólag megtanulhatja, hanem a lélek őskáosza. S hiába minden elővigyázatosság, a lélek folyamatai minden gátat áttörnek. Nyilvánvalóvá válik, hogy a híres írópapa svájci ajándékai a stockholmi repülőtér szuvenír boltjaiból valók, s hogy mind felesleges ócska bóvli. Kiderül, hogy ígérete ellenére mégsem marad velük, Jugoszláviában folytatja írói körútját. De ami a legmegrendítőbb, hogy beteg lánya megtudja apja naplójából, hogy betegsége gyógyíthatatlan, s hogy az apát lánya betegsége, szenvedése mint irodalmi anyag érdekli. Fiának is hazudik, amikor elismerően nyilatkozik az együttlét örömére betanult drámájáról, amiről a fiú bizton tudja, hogy ócska kísérleti darab. Mindezzel viszont a férj mindent megbocsátó, mindent elviselő szerepe is lelepleződik. Jól lehet a fiatalasszony nem csupán emiatt utasítja el férje érzelmi-érzéki  közeledését, hanem mert neki is van egy életmódjukba kevésbé illeszthető titka, érzéki vágyai testvéréhez, Mínuszhoz vonzzák, tőle remél megértést és teljes elfogadást, csak a vele való testi-lelki eggyé válás szabadítja meg kínjaitól.

Hogy is kapcsolódik ez a családi viszonyrendszer a film címéhez? Úgy, hogy a jól szervezett, rituálékkal kitöltött jóléti élet hazugságokkal terhes és terhelt, ráadásul mindenki tudja a másikról, hogy szavai és tettei bár kifogástalanok, de nem őszinték. A film során a két férfi kénytelen beszélni a lelkük mélyén kavargó sötét érzésekről: például, hogy az írópapa könyvsikerét skizofrén felesége halálának köszönheti, továbbá, hogy ilyen betegségek esetén gyakorta kívánjuk a másik halálát. Ugyanakkor Bergman a házasság intézményét nem illeti kritikával, mint ahogy a testvérszerelem kérdését sem taglalja, csupán jelzi, hogy olyan ősbűnről van szó, ami görcsbe rántja elkövetőjét. Az elegáns, jó szándékú családi játszmák lehatárolják a kommunikációt, s ennek következtében a másik belső megértését és belső elfogadását. S mennél inkább kifelé igyekszenek a megbékélés megszerzéséért, annál inkább nagyobb űr támad a lelkükben, s távolodnak egymástól, önnön lényegüktől, mígnem széthasad személyiségük.

A szenvedő ifjú feleség Isten helyett a padlásszoba pókistenével társalog és tőle várja a megszabadulást, lelki darabjainak összerakását, a szexuális eggyé válás élményében való feloldódást, de hát az Isten csak nem jő. A pókisten viszont hatékonyan ügyködik: inkább besző, rabul ejt és növeli a kilátástalanságot. Viszont megérkezik a mentő helikopter a kórházból, ahova a fiatalasszony visszatérve, végleg befalazza magát. A megváltás ezúttal is elmarad. Az istentől elhagyatott ember földre omlik. A némaságba, láthatatlanságba burkolózott  Megváltó nem nyilvánul meg.

Az a léttragédia, amit Bergman elénk tár, a modern ember alapélménye. Az istent elveszítve, a természetből kiszakadva a modern ember a személyiségét a szó szoros értelmében magán kívül keresi. S mennél sikeresebb a szereppróbákkal, annál nagyobb űr tátong benne, amit egy idő után már nincs mivel kitöltse. Az istent despotának képzeli, aki utasítja az élet dolgaira és akinek alávetheti magát, vagy örökösen  elvárásaival-sérelmeivel ostromolja vagy ami még rosszabb adok-veszek üzleti kapcsolatba lép vele s a leginkább alantas,amikor hamis jócselekedetekkel csikarná ki belőle az ellenszolgáltatást. Itt a szó legmélyebb értelmében homály telepszik az emberi létre. Az ember nem látja és nem is akarja tudomásul venni, hogy a világon nem kívül, hanem azon belül áll, s hogy az isten mint szellemi lehetőség, mint éltető fény bennünk lakozik, az egész univerzumot áthatja. S vele éppoly kommunikációs ( értve ezalatt a szó ősjelentését: megosztani valakivel valamit, közössé tenni valamit abból ami én vagyok) kapcsolatban kellene élnünk, mint ahogy embertársainkkal is. De ez az embertársi szeretet kapcsolat nem ajándéktárgyakban, nem ételekben, nem formális együttlétben nyilvánulhat meg, hanem a másikkal létesített személyes, bensőséges jelenlétben. Dosztojevszkij úgy mondaná, hogy a másikban felfedezett istenségben. Mert csak a személyiség lehet szabad és egészséges. Ha nincs szeretet, marad a hasadtság, ami beszippantja az embert, s ami elnyelte a film hősnőjét is.

Bergman mégsem itt zárja Buy Prozac no prescription le a filmet. A megzavarodott fiúgyermek apjához fordul zaklatottságával, és mint Pál fordulása esetén, az apa képes lesz meghallani fia gyötrelmét, sőt válaszolni is képes a saját hangján, és Pálhoz hasonlóan ő is a szeretetről szól, ami kiemelhet a gomolygó ősködből.

Mindaz, amit Bergman elénk tár a filmben, ott van mély gyökereivel a skandináv kultúrában:

Saxo Grammatikus dán középkori krónikásnak köszönhetjük Hamlet alakját, aki Shakespeare halhatatlan hőseként tett szert el nem múló hírhedtségre. Ő általa ismerjük a kizökkent idő élményét. Hamlet az ősi dán mítosz szerint a világmalom tulajdonosa, aki átélte a malom tengelyének szétesését s a malomkövek tengerbe zuhanását, ami annyit tesz, metoclopramide without prescription hogy megszűnt az égi áldás az emberen, s azóta nincsenek a dolgok a helyükön, vagyis helytelenek úgy a társadalmi, mint a magánéletben. Az, aki ezt észleli, főleg a saját bőrén, reménytelen vállalkozásba kezdhet, helyre akarja tenni a dolgokat. Ami nemcsak azért lehetetlen és kétes kimenetelű, mert Hamlet tragédiája nem egyszemélyes sérelem, hasonló mintázatokban van jelen a többi ember életében is, hanem azért is, mert az ő emberi természete mélyén is sötét árnyak kúsznak, hogyan lehetne akkor ő bíró és igazság végrehajtó, aki elkövette a testvér szerelem bűnét. Ítélkezhet-e így a dán királyfi az udvar morális fertőjén? A bosszú és a gyűlölet amúgy sem visz sehova, csupán beindít és biztosít egy végtelen játszmát. A mű végén elfolyatott több liter emberi vér ékesen bizonyítja ezt. Érdemes megemlíteni, hogy a finnek eposzában a Kalevalába is fontos szerep jut a világmalomnak, ráadásul ott a szampo megszerzésért folyik az ádáz küzdelem, ami annyit jelent, hogy az ember megfeledkezik arról, hogy a világ malom a világ egészének életét biztosítja őrleményeivel. S mivel Hamlet történetéhez hasonlóan itt is létrontásról van szó, nem tarthatjuk véletlennek, hogy a testvérszerelem motívuma itt is megjelenik.

cheap Tadalafil

A norvég Ibsen Peer Gynt (1868) című művének címszereplő főhőse a belső üressége elől menekül. A modern turisták prototípusaként állandóan úton van, mert jobb menni, mint megérkezni, jobb úton lenni, mint valahol megállapodni és felelősséget vállalni magunkért. Ibsen ezt a belül üres hagymaembert a XIX. században még megmenti a gomböntő olvasztó kanalától, amiben a rosszul sikerült érdemtelen silány emberanyagot újraöntik (vagy mint az ószövetségi fazekas a rosszul sikerül fazekat összegyúrja és visszadobja a formázásra váró alapanyaghoz), mert Solvejg elfogadó hűsége és szeretete/szerelme erősebb, mint a méltatlan pusztulás. Bergman 100 évvel később már ezt a kegyelmet dramaturgiai megoldásként sem kínálhatja fel hősének. Viszont a fiú és apja közötti beszéd megindulásával kapaszkodót kínál a gyötrődő fiúgyermeknek és a film nézőinek.

A kulturális kötődések sokszálúak. Makavejev szerb filmrendező Montenegró filmje mégis ide kívánkozik. Mintha 1981-ben folytatná Bergman történetét. A vágyott és mesés Svédországban élő jugoszláv vendégmunkások (miért is éppen Jugoszláviába készült a Tükör által… apa figurája, a kimerült író?) nézőpontjából látjuk a jóléti állam mindennapjait. A helyzet Bergmanhoz képest szinte semmit sem változott. A jóléti társadalom mutatós, irigylésre méltó hagymaemberei módszert váltottak, míg Bergmannál az ellentét és az összeférhetetlenség gyilkos konfliktusa az egyénen belül játszódik a leszakadt és az elkülönült személyiségdarabok között, addig Makavejevnél a gazdag svédek és a „balkániak” között feszül az ellentét, majd ennek fraktálszerű ismétléseként Szerbia és a még inkább balkáni Montenegro között, s végül ennek kópiájaként a vendégmunkások életébe simulékonyan beilleszkedők és az attól idegen normákat követők között. Így kapja az egyik eltérő viselkedésű munkás a Montenegró csúfnevet. Makavejevnél az agresszió kifelé veszi irányát.

A közéjük keveredett és néhány napot velük töltő amerikai származású svéd feleség miután bőséges tapasztalatokhoz jut, megöli Montenegrot, hazatérve pedig pazar otthonában megmérgezi egész családját.

A probléma Makavejev esetén sem függetleníthető a szexustól. Míg Bergmannál a szerelem még kiélhető és megélhető legalább a testvér karjaiban, addig Makavejevnél a nemi identitását vesztő svéd családfő esetében már ennek lehetősége is eltűnt. A (szexuális) forradalom ezúttal is felfalta gyermekeit.

 

 

No comments yet.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!